Damon egy vérrel teli zacskót adott nekem, amit elmondása szerint egy kórházból lopott. Tudtam, hogy nem öl embereket, legalábbis nem olyan gyakran, mint például jelenleg az öccse. De engem még taszított a gondolat, hogy ezt itt most meg kell innom, majd utána egész hátralevő életemben ezen kell élnem. Később majd hozzászokom, gondolom.

Damon látta az undoromat, és már többször is szólt, hogy nem muszáj most megcsinálnunk, mert pár óra múlva sokkal vonzóbbnak fogom találni, amikor az éhségem sokkal jobban eluralkodik rajtam. De én nem akartam várni, mert az a helyzet, hogyha még egyszer megölnének, akkor immáron biztosan halott lennék. Vámpírként meg nem olyan egyszerű eltenni láb alól engem.

Végül vettem egy nagy levegőt, és megittam az első kortyot. Az íze éppolyan visszataszító és undorító volt, mint amilyenre gondoltam, így az első korty után eltoltam magamtól a tasakot. De alighogy megtettem ezt, éreztem, ahogy az ínyembe fájdalom hasított, és az egész arcom bizsergett, ahogy az átváltozás kiteljesedett, és immáron teljes értékű vámpír voltam. A következő pillanatban magam elé vettem a vértasakot, és az utolsó cseppig kiittam. Már kicsit sem volt kellemetlen az íze, sőt! Olyan hirtelen fogyott el, hogy muszáj volt még innom. Az éhség teljesen úrrá lett rajtam, szinte égette minden porcikámat.

- Ennyi elég lesz egyelőre - mondta Damon.

- Nem! Kell még vér.

A vállamra tette az egyik kezét.

- Csak lélegezz! Kontrollálnod kell az éhségedet. Ez a vámpírlét egyik legnehezebb része. Ölni akarsz, de nem lehet. Habár nekromantaként ezt az érzést átélted már, és akkor sikerült legyőznöd. Most is menni fog.

Apropó! Jó hogy szóba hozta a nekromanta dolgot, mert valahogy most sem stimmelt valami.

- Damon! Biztos, hogy vámpírrá változtam? Csak mert éppúgy érzem magam, mint amikor nekromanta vagyok. Nem, nem valójában teljesen másként. - Próbáltam érthetően összeszedni a mondandómat, de borzasztó nehéz volt, ahogy a különböző erők eluralkodtak rajtam. - Tudom, hogy ördöggyökeret iszol, de ennek ellenére tisztán érzem, hogy meg tudnálak ölni.

Az arca még jobban elfelhősödött, ennél jobban ki sem fejezhette volna, hogy az új fejlemények őt is éppúgy meglepték, mint engemet. Egyikünk sem számított erre a fordulatra, mert elméletileg nekem most egy teljes értékű vámpírnak kellene lennem. Helyette úgy néz ki, hogy... Nem, az lehetetlen.

- Nos... azt hiszem, nem számoltunk azzal a lehetőséggel, hogy mi van akkor, ha a nekromanta részed nem hal meg veled.

Nekromanta és vámpír is lennék egy személyben? Csak ez az egyetlen magyarázat a dolgokra. Vágyom a vérre, agyaraim nőttek, és sokkal erősebbnek érzem magam, mint valaha, de ugyanakkor a régi természetfeletti képességeim is megmaradtak. Talán még azok is felerősödtek, hiszen, ha valaki ördöggyökeret fogyasztott ezelőtt, azt nem tudtam bántani, de ugyanakkor most megölhettem volna Damont. Plusz azt is tudtam, hogy nem Damon az egyetlen vámpír jelenleg a városban, mert bármilyen messze is volt Caroline, őt is éreztem. Korábban csak nagyon kezdetlegesek voltak ezek a képességeim.

Ezeket mind elmeséltem Damonnek, de hiába volt jóval idősebb nálam, ő sem találkozott még ezzel hasonlóval. Viszont ez azt jelenti, hogy együtt kell majd megbirkóznunk ezzel a helyzettel, és remélhetőleg hasznot tudunk majd húzni belőle Klausszal szemben.

Damon hirtelen elhatározásból hirtelen megtámadott engem, de én még azelőtt kihátráltam előle, mielőtt egy ujjal is hozzám érhetett volna. Utánam vetődött, és megragadott engem a torkomnál. Ez csak egy apró teszt volt arra, hogy milyen nagy az erőm, de arra még gondolni sem mertem volna, hogy úgy fogom magamról ledobni, mintha egyszerű rongy lenne. A vámpírok lassan, hosszú évek alatt szereznek nagy erőket, és most Damonnek simán le kellett volna győznie.

Zihálva állt fel, és nagyra nyílt szemekkel bámult rám, de én csak haragudni tudtam rá.

- Megőrültél? - kiabáltam rá. - Meg is ölhettelek volna, ha használtam volna a sötét mágiát!

- De nem használtad, csak a puszta erődet, ami mellesleg legalább olyan erős, mint egy Elsőé. Tehát, ha akarod, vissza tudod tartani.

Igen , ez igaz. Korábban attól tartottam, hogyha Damon nem inná annak a különleges növénynek a kivonatát, akkor egy ártatlan érintéstől is megölném. Az embereket könnyebben tudtam kezelni, de mivel Damon halott volt, őt valamiért automatikusan ki szerettem volna vonni a természetellenes létezésből. Szerettem őt tiszta szívemből, de a természetem ellen semmit sem tehettem.

Ésd ha tényleg olyan erős vagyok már, mint egy Első, akkor itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy végezzek Klausszal. Feltételezem, nem véletlenül kaptam ezeket az erőket, és nem tehetem meg azt, hogy visszavonuljak. A dolgok legutóbb nagyon rosszul sültek el, de most majdnem olyan legyőzhetetlen vagyok, mint Klaus. Bonnie-val ketten pedig elpusztíthatatlanok leszünk.

Damon talán sejtette, hogy merre jár az agyam, mert ugyan nem szólt semmit, de éreztem a falat, amit érzelmileg maga köré épített, hogy az esetleges újbóli elvesztésem ne okozzon neki túl nagy fájdalmat. Nem hibáztattam érte ezért. Már azért is hálás lehettem neki, amiért nem próbált meg erről az egészről lebeszélni engemet.

- Klaus még a városban van - mondtam, ugyanis az ő elképesztő energiaszintjét nem lehetett senkivel sem összetéveszteni. - Azt hiszi, hogy meghaltam. A meglepetés erejével én és Bonnie ma megölhetjük.

Elhúzta a szája szélét, de ismertem annyira, hogy tudtam, valami más oknak kell lennie, minthogy csak simán féltene engem.

- Nem hinném, hogy ez menni fog, ugyanis Bonnie-nak elvették az erejét. Klausnak van boszorkánya. Annyira még te sem vagy erős, hogy odamenj, és mindenkit lemészárolj.

Ez a fordulat valóban lehangoló volt, és a jelek szerint az első tervemre nem alapozhatok többet, de hogy emiatt feladjam az egészet? Találni fogok valami másik megoldást.

- Klaus nem nyerhet, Damon. Kizárt. Azt hiszi, hogy itt már nincs több veszély, ezért hamarosan el fogja hagyni a várost, és azt nem engedhetem.

Megragadta a karomat, és olyan erősen szorította, hogyha ember lennék még, akkor apró szilánkokra tört volna már. Ó, minden bizonnyal most már nagyon dühös volt rám, de nem érdekelt. Jelenleg nem lehetek annyira önző, hogy csak kettőnkre és a közös jövőnkre gondolok, ami a fejlemények után erősen kérdővé vált.

- Nem fogom engedni, hogy őrült öngyilkos akcióba lépj! - morogta, és minden egyes szava tele volt fenyegetéssel, miszerint mindet bevet annak érdekében, hogy ezt megakadályozza.

- Ez az a pont, amikor nincs beleszólásod a dolgokba. Vagy együtt működsz velem, vagy... - elharaptam a mondatot, de Damon kapott az alkalmon.

- Vagy mi? Megölsz?

Gyülöltem, amiért ilyen fordulatot vett a beszélgetésünk, különösen most, amikor a támogatására lett volna szükségem, nem pedig egy újabb felesleges veszekedésre. De akár vele, akár nélküle, még ma meg fogom valósítani a tervemet. Talán Caroline segíteni tud majd nekem, habár nem szívesen vontam volna bele ebbe az egészbe másokat, mert bőven elég, ha az én életem veszélyben van.

Vettem egy nagy levegőt, és utoljára megpróbáltam neki futni a dolognak, hogy elmagyarázzam Damonnek, miért is kell ezt tennem.

- Gondolj azokra az emberekre, akiket Klaus bántott. Gondolj Elenára! Jeremy-n kívül senkije sem maradt, ugyanis az egész családja Klaus miatt halt meg. Ha Klaus megalapítja a saját vérvonalát, akkor nem csak Elena lesz az egyetlen, akit veszteség ér. És arra gondoltál már, hogy Stefannel mi lesz? Ott van annál a gyilkosnál! Tartozol neki, Damon!

Ez egy kicsit felkeltette az érdeklődését, de még mindig nem láttam rajta a beleegyezés legapróbb szikráját sem. Csak meredt rám, és csak sajnálni tudtam azt az embert, akivel ma legelőször összehozza a sors.

- Mártírkodsz, játszod a nagy hőst, holott nem vagy több egy egyszerű 19 éves lánynál, akinek éppen végzősnek kellene lennie. Tudod, te és Elena sokban hasonlítotok egymásra. Vagyis nem. Rosszabb vagy!

Azzal fogta magát, és kirohant a saját szobájából, és meg csak tétlenül néztem utána. Felesleges lett volna nyugtatgatnom, hogy úgy sem lesz semmi bajom, mert mindketten tudtuk, hogy ez így hazugság lett volna. Ha fordított lett volna a helyzet, nagy valószínűség szerint én is így gondolkodtam volna, és én is nagyon feldúlt lennék. Éppen ezért nem ítéltem el, amiért elfordult tőlem, de nagyon remélem, hogy majd amikor szükségem lesz rá, akkor ott lesz majd mellettem. Ellenkező esetben akkor tényleg egyes egyedül kell szembenéznem Klausszal.

Szólhattam volna a többieknek, hogy a helyzet megváltozott, és gyakorlatilag egy vámpír-nekromanta hibriddé változtam, de túlságosan is rettegtem attól, hogy esetleg Klaus megtudja majd. Elképzelhető, hogy lehallgattatja a telefonokat hozzáértő emberekkel, akiket megbabonázott.

Ahogy én is lesétáltam a nappaliba, Damon még ott volt, de természetesen a társaságául szegődött egy pohár whisky. Még nem sokat ihatott, talán egy-két kortyot, de ez elég volt ahhoz, hogy valami megváltozzon benne.

- Na, és akkor hogy csináljuk? - kérdezte immáron kevésbé durvábban, de még elég élesen.

Elmosolyodtam, mert nem számítottam rá, hogy végül mégis a társam lesz ebben a nehéz feladatban. Elég forrófejű volt, és azt hittem, hogy majd megpróbál engem megállítani, de szerencsére ez nem így történt.

- Akkor elmondom a feladatodat.

Súgó 2 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2011.08.26. 14:46 Estee Szia Bonnie!:) Ez gyors reagálás volt.:) Igen, mint láthatod, most már ő is egy igazi hibrid, csak éppen vámpír-nekromanta. De hogy ez elég lesz ahhoz, hogy legyőzze Klaust? Majd kiderül. :D Igen, de remélem látjátok a fejlődést Damonben: nem cseszte el a dolgokat. Persze már aligha tudott volna kikezdeni Heatherrel.XD Oké, sietek!:) És köszi a kommentet! Puszi:)

2011.08.26. 14:38 Bonnie Szia Estee! Hát, ez a fejezet... nagyon meglepődtem.. most komolyan hibriddé változott Heather? És olyan erős, mint egy első? Ne mondd... úú, majdnem leszédültem a székről........ :) Igazából megértettem Damon aggodalmát, én sem engedtem volna el Heathert. De úgy látszik, a whiskey hatott... :D ÚÚ, nagyon kíváncsi vagyok, hogy le tudják-e győzni Klaust, vagy nem.. siess a kövivel!!!!!!! :DDD Pusziii!!