Közel egy esztendeje nem jártam Mystic Fallsban, de azóta sem sok minden változott, csak én. Más ember lettem, rengeteget változtam, és néha a racionális gondolataim azt sugallják nekem, hogy sajnos nem jó irányba. De a nap nagy részében ez nem foglalkoztatott, csak a sötétség árnyékában éltem, ami birtokolta a gondolataim nagy részét, és ami minden egyes tettemet irányította. Már soha többé nem voltam az a jó kislány, akit annyian sajnáltak, mert elvesztette az apját, az anyja pedig magára hagyta. Nem, most már azokat az embereket sajnálták, akikkel én kapcsolatba kerültem, de akkor többnyire már későn. Annyi halottat hagytam magam mögött, hogy a vámpírok megirigyelnék.
Nem nagyon lelkesedtem a visszatérés gondolatára, még akkor sem, ha csak átmenetileg voltam itt egyetlen éjszakára. A környező városokban már túl sok holttestet hagytunk magunk után, így Mystic Falls volt már csak az egyetlen hely a környéken, ahol még senkit sem ért nekromanta támadás. Itt amúgy sem lett volna túlságosan feltűnő az ilyesmi, mert ahogy hallottam pár pletykát, meglehetősen furcsa dolgok történtek itt az elmúlt időszakban…
Én magam nagyon megerősödtem az elmúlt év alatt, és szerencsére teljesen sikerült elszakadnom a régi, szánalmas életemtől. Szorgalmasan gyűjtögettem a lelkeket, ami még több erőt adott nekem, és türelmesen vártam azt a napot, amikor életemben először felkelthetem az első halottamat, hogy az onnantól kezdve csak és kizárólag engemet szolgáljon. Legnagyobb álmom az volt, hogy majd egy szép napon egy egész ország felett uralkodni tudjak, és az összes halottat és élőhalottat az irányításom alá vonjam.
Az ikrekkel szokás szerint ezen az estén is különváltunk, mert nem nagyon jöttünk ki egymással. Azt hiszem, a nézeteltéréseinknek az az oka lehetett, hogy túlságosan is egyformák voltunk és közös cél vezérelt minket. Így a legjobban akkor éreztem magamat, amikor egyedül voltam. Nem gyötörte ugyanis magány vagy éppen hiányérzet a szívemet.
Ezen a gyönyörű, csillagos estén hova máshova is mehettem volna, mint a Grillbe? Onnan bárkit ki tudok szemelni, és vagy elcsábítom vagy egyszerűen kihívom onnan, hogy kettesben maradhassunk. Nem éppen azt tervezem vele, hogy boldogan enyeleghessünk valamelyik bokorban, habár a pasi talán azt fogja remélni pechére.
A Grill ezen az estén is tele volt, ahogy gyakorlatilag minden péntek estén szokott lenni. Ez részben jó hír volt, részben pedig rossz, mert nagy volt az esélye annak, hogy egy régi ismerőssel is összefussak. Nem szerettem volna magyarázkodni, hogy hova tűntem egy évvel ezelőtt. Nem vagyok valami jó a rögtönzésben, és nem mellesleg senkinek sincs köze az életemhez.
Ahogy kikértem az első italomat, ott maradtam a bárpultnál és a tömeget kezdtem el pásztázni. Anno ugyan nem sok időt töltöttem el a városban, de azért volt néhány ismerős arc. Többek között ott volt Caroline pasija is, Matt. A polgármester asszony néhány emberrel beszélgetett, de ő szerintem nem is ismert engem személyesen. Ennyi.
- Hé, Heather, téged itt is látni? Jól eltűntél.
Nem lepett meg, hogy valaki leült mellém, mert éreztem, miközben a tömeget pásztáztam. Csak éppen ő is annyira volt ember, mint én. Sehogy.
Ránéztem, és Bonnie Bennett volt az teljes valójában. Egészen eddig ő volt az egyetlen, akivel még egy szót sem váltottam a régi osztályomban, aminek az volt az oka, hogy akkoriban nagyon magába fordult, és Elenával is fasírtban volt. De most mért szólított meg és mi is volt ő valójában? Fogalmam sem volt. Pedig próbáltam az energiaszintjéből kitapogatni, de nem sikerült. Mintha el tudta volna előlem zárni. De ha se nem ember, se nem vámpír és még csak nem is vérfarkas, akkor nem sok lehetőség maradt. Boszorkány?
- Ja, tudod, tanultam – válaszoltam neki egy gyors hazugságot kitalálva. Legszívesebben lekoptattam volna, de ha beigazolódik a félelmem, akkor jobb, ha nem haragítom magamra.
Ő sem éppen úgy tűnt, mint aki hinne nekem.
- Igazán? Pedig a fél város úgy tudta, hogy egyszerűen eltűntél.
Á, ellenségesen viselkedett velem. Akkor sajnos én sem fogom elővenni a szebbik arcomat. Remélem, azt nem tudja, hogy mi vagyok, csak sötétben tapogatózik.
- Ne higgy el mindent, amit mondanak. Így kezdődik a pletyka.
Bólintott egyet.
- Majd észben tartom.
Egy darabig egyedül üldögéltem, és lestem a szóba jöhető férfiakat, de ma kivételesen senki sem volt magányos farkas a legnagyobb pechemre. De vártam a megfelelő alkalomra, és újabb és újabb italokat rendeltem. A csapos csodálkozott is, amiért egyszer sem próbáltam meg alkoholos italt kérni, de azt már nem kötöttem az orrára, hogy ez mennyire befolyásolná az erőmet. Tisztán kellett gondolkoznom.
Az időm egyre inkább fogyott, mert ebben a porfészekben csak idő kérdése, hogy a Salvatore testvéreknek a fülébe jusson a visszatérésem híre, és akkor azonnal megkeresnének. Nem akartam őket látni, különösen nem Damont. Az, hogy egyszer együtt jártunk, és szerettük egymást, mára már semmit sem jelent nekem. Nem több, csak egy emlék.
- Ennél azért jobb társaságot is kaphattam volna ma este – morogtam, ahogy valaki leült mellém, felébresztve a gondolataim közül. – Hello Katherine!
Katherine ízlése mindig kifogástalan és tökéletes volt, most viszont jóval visszafogottabb és átlagosabb volt a megjelenése, amivel egyértelműen Elenára szeretett volna hasonlítani. A haját is kivasalta, és kevésbé tűnt így fellengzős ribancnak, mint amilyen lenni szokott. És az, hogy itt volt a városban, egy cseppet sem jelent meg. Tudtam, hogy egyszer itt lesz, hogy ismét meghülyítse a testvéreket, valamint hogy Elenát játsszon.
- Honnan tudtad, hogy nem Elena vagyok?
Jeges mosollyal ránéztem, és kiélveztem a helyzetet, hogy ezúttal én járok egy lépéssel előtte, nem pedig ő. Döbbentnek tűnt, habár próbálta palástolni az arckifejezésére kiülő érzelmeket. Hát igen, annál semmi sem volt mámorítóbb, hogy én bármit tehettem vele szemben, ő viszont sehogy sem tudott nekem visszavágni. A vámpírok tehetetlenek a nekromantákkal szemben, ha csak nem tudják az ellenszerünket.
- Az maradjon az én titkom. De minek köszönhetem a látogatásod? Jöttél, hogy megküzdjünk Damonért? Mert akkor ünnepélyesen kijelentem, hogy kiszálltam a versenyfutásból, ugyanis teljesen hidegen hagy a pasi.
Kevesen engedik meg vele szemben ezt a hangnemet, ez látszott rajta. Kis elkényeztetett! Hozzászokott már, hogy szinte mindenki térdre borul előtte, és lesi minden óhaját. Engem is csúnyán kihasznált, hogy megszerezze a holdkövet, de ennek már vége.
- A legkevésbé sem érdekel Damon. Elenát viszont annál inkább…
Nocsak! Ez már végre kezdte felkelteni az érdeklődésemet.
- Miről beszélsz?
Diadalittasan elmosolyodott, pedig csak egy számomra jelentéktelen ügy miatt érdeklődtem. Ha esetleg azt hitte volna, hogy féltékeny vagyok, akkor rossz lóra tett szert. Valahol nagyon mélyen legbelül még éreztem azt, hogy Damon valaha nagyon sokat jelentett nekem, de annak az időnek vége.
- Láttam, ahogy Elena megcsókolta Damont, ergo szerelmes belé.
Hú, na ennél eredetibb történetet is kitalálhatott volna, mert ezt képtelen voltam elhinni. Bármennyire is szerettem volna, Elenáról semmi rosszat sem tudtam volna mondani. Kedvesen viselkedett velem, és még talán most is segíteni próbálna, annak ellenére is, amit eddig tettem az emberek ellen. Ő megrögzötten hitt a jóban, és ami a legfontosabb; imádta Stefant. Sosem nyomult volna rá Damonra, függetlenül attól, hogy valóban nagyon sok idő eltelt, és sok minden történhetett azóta.
- Várj, tudom már! És Stefan volt az, aki még biztatta is Elenát, hogy csókolja meg! Izgi. Akár könyvet is írhatnál ennyi fantáziával.
- Fogalmad sincs, hogy mik történtek, amióta elhagytad a várost.
Letettem a poharat, ezzel is jelezvén, hogy részemről befejeztem a társalgást. Az egész itt létem a Grillben haszontalan volt. Mennem kellett, mert egyre több ismerős fedezett fel engemet.
- Nem, és nem is érdekel.
Kifizettem a számlámat, majd otthagytam Katherine-t. Ideje volt már vadásznom, ha egyszer a Grillben senki sem akart a horogra akadni. Nekem így is jó volt, bár viccesebb lett volna, ha az eredeti tervem összejön. Ha pedig nem ölök, akkor az összes emberi szarság feléled bennem, elkezdek érezni, legyengülök, majd megbolondulok. Az elmúlt évben mindent megtudtam a fajtámról, hála anyámnak, aki olykor meglátogat minket, és elbeszélget velünk. Én persze megpróbáltam, hogy nem ölök meg senkit, de egy hétnél tovább nem ment. Egyszerűen ez a természetem. Szükségem van a hatalomra.
Nem jutottam messze a Grilltől, amikor Katherine ismét a társaságommá vált. Momentán ott termett előttem. Dühősnek tűnt, amit egy kicsit sem csodáltam, mert alaposan beletiporhattam szegénykének az önérzetébe, amikor visszabeszéltem neki. Tehát, még nem tudhatta rólam az igazságot, mert akkor nem lett volna mersze utánam jönni, és játszani a megsértett nő szerepét. Ugyan nem gyakoroltuk, hogy egy vámpírral hogyan kell végezni, de vészhelyzet esetén megoldanám. Amikor mellettem ült, már akkor is éreztem, hogy meg kell ölnöm, és hogy képes is lennék rá, csak olyan hely kellett, ahol nincsenek szemtanúk. Az éjszaka kellős közepén a sötét utcánál mi lehetne jobb erre?
A szokásos arroganciája egy cseppet sem rémített meg, ahogy végimért engemet. Magabiztosnak tűnt, és bár én cseppet sem voltam úgymond külsőleg jó állapotban, nem tud engem legyőzni a vámpírerejével. Egyetlen érintésemmel meg fogom őt ölni. Ám, ami a külsőmet illeti, az elmúlt időszakban nem igazán volt magamra időm, és már nem is számított az, hogy szép legyek. Egy olcsó pólót viseltem és egy kopott farmert. A hajam azóta nem látott ollót, mióta elkezdődtek ezek a mizériák körülöttem, immáron több mint egy éve. Mindenkinek van egy természetes bája, ahogy talán még nekem is, de kócos hajjal és ápolatlan külsővel aligha festhettem jól mások szemében. De ezzel sem törődtem túlságosan, mert megszűnt a szépérzékem is.
- Tudod, Damon, én, Elena és Bonnie sokat tanakodtunk azon, hogy vajon mi lehetsz, és hogyan lehet az erőd ellen védekezni. Szerencsére egy hosszas kutakodás után sikerült rátalálnunk a megoldásra, a legnagyobb pechedre.
Blöfföl! Ugye csak blöfföl? Most először éreztem félelmet egy év után, és nem volt valami kellemes. Hiszen, most éppen arról beszélgetünk, hogy állítólag tudja a nekromanta kilétemet, ami veszélyezteti az életemet és az egész fajtámat. Csak a hülye nem parázna ebben a helyzetben!
- Ha valóban tudnád, akkor most nem csak dumálnál, hanem megölnél. Vagy arra vársz, hogy én öljelek meg téged?
Katherine nem az a fajta volt, aki egy gyenge fenyegetéstől megijedne.
- Ugyan, először hadd mondjam el, amit elszeretnék. Szóval ott tartottunk, hogy van ellenszered. Ugye hallottál már arról, hogy mindennek megvan a maga természeti egyensúlya? A vámpírok az éjszakához vannak kötve, a vérfarkasok pedig csak teliholdkor változhatnak át. De ti, nekromanták, látszólag szabadon azt csinálhatjátok, amit akartok. A vámpírokat lebénítja a verbéna, ahogy a farkasokat a farkasméreg. És akkor itt jön képbe a természet egyensúlya. Azért, hogy kompenzálják a hatalmatokat, van egy növény, ami nem csupán legyengít egy időre. Ha a testedbe kerül vagy beszívód a füstjét, akkor minden képességed és minden erőd elszáll. Nem marad más, csak a törékeny emberi tested tele fájdalommal. És jó darabig tart, mire felépülsz. Bizony, az asafoetida a leghatékonyabb ellenszer ellenetek.
- Asamicsoda? – kérdeztem vissza döbbenten. Életemben nem hallottam ilyen nevű növényről, bár már olvastam pletykákat, hogy a nekromantáknak is van egy ellenszerük. De annak egészen biztos nem ez volt a neve. De állítólag minden forrást elégettek, ami tartalmazta a nekromanta gyengeségeit, szóval valóban csak halandzsázott nekem.
- Asafoetida. Vagy úgy jobban hangzik, hogy ördöggyökér?
Nem, még így sem hallatszott ismerősnek, de valamiért egyre inkább kezdtem elhinni, hogy szorul körülöttem a húrok. Túlságosan is logikusnak tűnik, amit mondott.
- Bonnie hogy jön mindehhez a képbe?
- Ő egy boszorkány.
Francba! Tehát helyes volt a feltételezésem, amikor a Grillben ülve megállapítottam, hogy csak az lehet. És ha ez igaz, és vele dolgoztak össze, akkor nagyon is valós a veszély. A boszorkánynak is akkora ereje van, mint nekünk, csak ők kizárólag a jó ügy érdekében használják, és hogy az embereket óvják. Nem arra, hogy halottakat támasszanak fel, és területeket foglaljanak el a maguk kis önző hasznára. Nem, ők a jó oldalon álltak, jelen esetben pedig a vámpírok oldala hozzánk képest jónak számított.
Amikor először a Grillben játszott, akkor ezek szerint csak megjátszotta magát, amiért meglepődött a visszavágós nyelvemen, és amikor felismertem, hogy ő nem Elena. Végig csak a Salvatore testvéreknek dolgozott, habár elképzelésem sem volt, hogy ő és Damon hogy lehetnek jóban azok után, amit Katherine tett vele? Még élénken élt az emlékezetemben, amikor Damon az utolsó közös éjszakánkon elmesélte az egész történetet erről az önző libáról.
Ideje volt beismernem a vereség súlyát, és feladnom a fene nagy büszkeségemet. Mondhatni, gyáva dolog elfutni valami elől, amivel előbb vagy utóbb szembesülnöd kell, de az adott pillanatban semmi más nem motivál, csak hogy ép bőrrel úszd meg a helyzetet.
Hátat fordítottam, de rögtön azt kívántam, hogy bár ne tettem volna. Minden egyes érzésem, amiket mélyen magamba zártam a felszínre tört, amikor megpillantottam az előttem álló alakot. A jéghideg szemeinél csak a kezében lévő pisztoly ijesztett meg jobban. Van egy olyan érzésem, hogy nem éppen sima puskagolyóval volt megtöltve, habár már az is elég nagy pusztításokat tudott volna bennem véghezvinni, mert nem gyógyultam olyan gyorsan, mint egy vámpír. Gyorsabban, mint egy ember, de a vámpírokat és a vérfarkasokat nem közelíthettem meg.
- Damon?
- Ó, Heather, már mész is? – kérdezte cinikusan, majd meghúzta a ravaszt.
Nem, valóban nem puskagolyóval volt töltve, mert azon túl, hogy iszonyatosan égetett a hasamban, az egész testemre kiterjedt ez az iszonyatos fájdalom. Damon befogta a számat, hogy senki se hallhassa a sikolyomat, de a következő másodpercben már minden elfeketedett.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia:D Előrször is nagyon tetszett a fejezet. Wá és gonosz lett. Szerintem ez nagyon jó csavar. És a vége is. Nagyon várom a következő fejezetet!:DDDD