Egy apró motelszobában ücsörögtem, és próbáltam elfelejteni a hányingeremet, amit Nate jelenléte okozott. A bátyám a szoba túlsó felén ült a fotelben, és a könyveket böngészte, hátha okosabbak lehetünk belőle. Én is próbáltam tanulni a fajtámról, hogy semmi se érjen felkészületlenül, de az információk áradata túlságosan elkeserített, és arra késztetett, hogy adjam fel ezt az egészet.
Kezdődött ott, hogy kiderült, ölnöm kell azért, hogy megtartsam az erőmet, máskülönben megőrülök. Más lelkét kell elvennem csak azért, hogy az enyém erős maradjon. Erre sosem lennék képes, és mondtam is a testvéremnek, hogy inkább én haljak meg. De ő erre nem mondott semmit.
Próbáltam megkülönböztetni az új énemet a régitől, de egyelőre csak apró változásokat vettem észre. De már azok is megrémítettek. Sosem volt hatalomvágyam, de most csak arra tudtam gondolni, hogy öljek azért, hogy az embereket kitúrjam a világból. Néhány legenda szerint erre volt már korábban példa, hogy egy nagyhatalmú nekromanta egy csomó halottat feltámasztott, amiknek a segítségével el tudott foglalni több nagyvárost is, míg el nem pusztították. Arra már nem volt semmilyen jel, hogy valamivel is meg lehet minket ölni, de nem vagyunk halhatatlanok, mint a vámpírok. Ha lelkeket veszünk el, azzal ugyan folyamatosan ki tudjuk tolni a halálunk időpontját, de nagyjából annyit élünk, mint a normális emberek. De ahhoz, hogy egy nekromanta képes legyen feltámasztani egy halottat a sírból vagy a hatalma alá vegye a vámpírokat, hogy csak neki engedelmeskedjenek, ahhoz egy nagyon erős sötét mágiára van szükség, ami több ember életét is megköveteli.
És ami szintén nagyon elkeserítő számomra, hogy soha többé nem lehetek Damonnel. A könyvek egységesen azt írják, hogy egy vámpír közelsége csak felgyorsítja ezt a folyamatot, hogy teljesen elvesztem a józan eszemet, és csak a hatalomra tudok gondolni. Nem mellesleg valószínűleg egyetlen érintésemmel megölném. Múlt éjjel szerencsém volt, mert még éppen átváltoztam, de ma már végeznék vele, míg nem tanulom meg kordában tartanai ezt a képességemet.
Nate végül becsapta a könyvet, és álmosan nyújtózkodott egyet. Nem hibáztattam, ugyanis már egy egész napja bújta ezeket az idióta könyveket.
- Sok minden kiderült ezekből, de nagyon sok minden nem.
Attól tartok, hogy ez így igaz. Mert egy szó sem esett arról, hogy hogyan lehetne visszafogni magamat.
- És akkor most mi lesz?
- Éppenséggel tudom, hogy anyánk is itt van valahol a közelben. Találkozhatnál vele, és beszélhetnétek. Tudta, hogy hamarosan át fogsz változni, és csak néhány kilométerrel arrébb van.
Valahogy úgy sejtettem, hogy Nate a hátam mögött már mindent kitalált, csak az kell neki, hogy a terveit megvalósítsam. Többé már nem mer velem erőszakoskodni, mert szinte éreztem a bőröm perszeléséből, hogy hamarabb megölném őt, minthogy meg tudna még egyszer nyekkenni. És ha sötét tervei vannak velem, akkor nem kizárt, hogy egyszer valóban végezni fogok vele, de egyelőre korántsem voltam benne biztos, hogy nélküle boldogulni tudnék.
Az anyámmal való találkozás egy cseppet sem derített jókedvre, hiszen akárhogy is nézzük, cserbenhagyott engem. Lehet, hogy emiatt meg is volt rá az oka, de nem biztos, hogy tudni akarom. Tudom, hogy már nem lehetséges, de vissza szeretném kapni az előző életemet.
- Rendben, találkozok vele. De csak vele. A pasiját hagyja a francba!
Nate bólintott engem, majd engem nagy ívben megkerülve, kiment telefonálni.
Egy óra múlva már egyedül vártam Mystic Falls határában, a névtáblánál, ahová anyámmal Nate megbeszélte a találkozót. Ő persze már nem mert velem jönni, ugyanis túlságosan tartott az anyámtól, ugyanis alaposan felhergelte őt azzal, hogy vámpírrá változott.
Percek teltek el, de hamarosan egy simogató energiafal vett engem körbe, amely pillanatok alatt megerősödött. Ez az erő még olyan szokatlan volt nekem, hogy beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem, hogy nem veszélyes, hanem egy fajtámbeli lehet az.
Hamarosan meg is jelent előttem az anyám. A sötétből bontakozott ki az alakja, de így is olyan érzésem volt, mintha nem is ismertem volna ezt a nőt. A megjelenése magabiztos volt, az arckifejezése abszolút nem mutatott semmilyen érzelmet. Mintha egy darab szobor lett volna. Ugyan sosem tengett túl benne az anyai szeretet, de máskor legalább próbálkozott úgy tenni, mintha törődne velem. Vagy ez is a nekromancia miatt van? Én is ilyen leszek majd egy napon?
Mikor már ott állt előttem, egy halvány mosolyt mégis megeresztett.
- Kicsim, sajnálom, amiért így kellett ismét találkoznunk. – A hangjából azonban semmit sem éreztem abból az együttérzésből.
Ölelésre nyitotta a karját, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Látva, hogy eszem ágában sem volt megölelni, hamarosan lehullottak a karok, de nem tűnt csalódottnak.
Végre sikerült lassan megtalálnom a hangomat, és szörnyű harag gyűlt bennem, amiről jelen esetben csak egy ember tehetett.
- Az elmúlt 18 évem alatt hányszor említetted, hogy valami gyilkos, természetfeletti lénnyé fogok válni? Egyáltalán minek kellett a világra hoznod, ha tudtad, hogy egy ilyen szörnyszülött leszek?
Nem hatotta meg a kirohanásom, és már azon kezdtem el morfondírozni, hogy van-e bármilyen emberi érzése is, vagy minden kiveszett az elmúlt évek alatt. Lazán hátratűrte a haját, és csak ekkor vettem észre, hogy mennyire fiatalnak tűnik. Nem úgy nézett ki, aki már két felnőtt gyereket felnevelt, és a negyvenes éveinek a közepén jár. Legalább 10-15 évet letagadhatott volna. Tudtam, hogy mi volt ennek az oka, hiszen Nate mesélt erről, de nem akartam elhinni, hogy az anyám egy gyilkos.
- nem volt törvényszerű, hogy te is nekromantává válsz, mivel az apád egy átlagos ember volt. Próbáltam a pechnek betudni, hogy pont kék holdkor születtél, de a biztonság kedvéért megváltoztattam az anyakönyvi kivonatodat. De azért most idejöttem, hátha megtörténik. Meg elvégre ma lett nagykorú az én pici lányom.
Hazudott. Mindketten tudtuk, hogy nem az igazat mondta. A nekromancia akkor is átszáll a leszármazottakra, ha csak az egyik szülő az. Ezt is Nate olvasta nekem ma este. Nem tudom, hogy miért akart a szemembe hazudni, de összességében nem is ez számított.
- És akkor most hogyan tovább? Tudod, voltak terveim, mint egyetemre menni. Volt egy viszonylag boldog, új életem. Volt egy fiú, akit szerettem is…
- És aki egy vámpír volt! – kiabált rám, de egy másodperc alatt lenyugodott. – Nate mesélt nekem róla. Természetesen soha többé nem láthatod. A szerelem, amit iránta érzel, hamarosan a múlté lesz. A vámpírok jók abban, hogy elfojtsák az emberi érzéseiket, viszont ebben a kategóriában mi vagyunk a verhetetlenek. Majd te is megtanulod, csak most gyere velem!
Nem kérdeztem, hogy hova, csak követtem az anyámat. Kiderült, hogy nem olyan messze parkolt le az autójába, és alighogy beszálltunk, már a gázra is lépett. De az én eszem csak Damon körül járt, és arról, hogy végleg elszakadtunk egymástól. Sosem veszélyeztetném az ő testi épségét, mert azt nem éltem volna túl, ha miattam meghalt volna. Súlyos volt az állapota, de tudtam, hogy még él, mert akkor még nem változtam át teljesen, de már egész biztosan megölném.
Körülbelül egy félórát utazhattunk, amikor megékeztünk egy elhagyatott házhoz. A félóra az nem jelent olyan nagy távolságot, de itt voltunk a semmi közepén, és az egyetlen dolog, amit látni lehetett, az a ház volt, ami csoda, hogy össze nem dőlt már. Mert úgy tűnt, mintha a legelső szél is magával vihetné.
Anyám kiszállt a kocsiból, és intett, hogy kövessem én is a házba. Kicsit kétkedve mentem be utána, mert nem nagyon szerettem volna, ha bent vagyok, miközben ez a kóceráj összeomlik. Bár akkor hűen ábrázolná az életemet. Amúgy is minden összeomlott ismételten körülöttem, akkor egy félig roskadt ház már mit számít?
Odabent egy villany égett pislákoló fénnyel, ami megvilágította a nappali csekélyke bútorzatát. Mindösszesen egy asztal volt a szoba közepén, és körülötte négy szék. A fapadló a lábam alatt minden egyes lépésemnél megnyikordult, míg a meszelt falak néhol annyira leomlottak, hogy alattuk kilátszott a téglafal. Minél előbb ki szerettem volna innen jutni már.
Az asztal körül két velem egykorú lány ült, de ami még kísértetiesebb volt, hogy teljesen egyformán néztek ki. Egyforma barna hajuk volt ugyanolyan frizurában, és még a ruházatuk is teljesen megegyezett. Tudom, hogy az egypetéjű ikrek nem olyan ritkák a Földön, de most mégis meglepődtem, hogy itt találtam őket.
- Ő itt Debra és Anna. Ők ketten szintén nekromanták, és ma változtak át. És mint látod, ikrek, ami szinte példátlan volt eddig. Mától kezdve te is itt fogsz velük lakni.
- Tessék? Kizárt, hogy ebben a porfészekben lakjak!
A hideg is kirázott engem ettől a helytől. Kizárt, hogy valahol is lenne benne egy kényelmes bútordarab, egy tévé, de szerintem még a víz sincs bekötve. Én nem vagyok nagyon hisztis és válogatós, de azért a minimumot igényelem. És az, hogy egy istálló is jobb állapotban van, mint ez a ház, azért az eléggé kiborító.
Anyámat csak mulattatta a kiborulásom, míg a lányok csak nagyra nyílt zöld szemekkel meredtek rám. Úgy ültek az asztalnál, mintha múmiák lettek volna. Meg sem mozdultak.
- Hidd el, nem lesz sokáig ellenedre a hely! – mondta, majd az egyik szoba felé fordult. – Maria, gyere ki!
Egy körülbelül 25 éves nő jelent meg az ajtóban, és megfontolt lépésekkel közeledett. Az energiaszintjéből éreztem, hogy ő csupán csak egy ember. A szeme üveges volt, és a viselkedéséből rájöttem, hogy egy vámpír megigézte őt, hogy viselkedjen. Az a vámpír pedig csak Nate lehetett. Ők ketten anyámmal sántikáltak valamiben, de fogalmam sem volt arról, hogy miért álltak össze most, amikor régen ki nem állhatták egymást. Főként akkor, miután a testvérem vámpírrá változott. Most visszagondolva, talán jobb lett volna, ha megölt volna engem valamikor, és akkor én is vámpír lehetnék. Nem akartam olyan szörnyűségeket tenni, mint amiket olvastam a fajtámról.
A lány félelmetesen közel jött hozzám, és akkor elkapott valami hülye vágy, hogy elvegyem tőle azt az erőt, ami éltette. Ami egyet jelentene azzal, hogy ő meghalna, én viszont megerősödnék.
Amikor végül odaért elém, kinyújtotta a karját, és megfogta a kezemet. Elfogyott a maradék önfegyelmem is, és elkezdtem magamba szívni az energiáját, akárcsak egy vámpír. Csak én nem vért szívtam, hanem a lelkét raboltam el. Ugyanis minden egyes cseppjétől éreztem, hogy más emberré válok, és az összes érzésem kezdett a háttérbe szorulni. Előtérbe került a hatalom és az erő, és semmi már nem érdekelt.
Mikor elengedtem a lány kezét, holtan elterült a földön. De mély megbánás helyett azért kezdtem el reménykedni, hogy még egyszer meg tudjam valakivel ezt tenni, ugyanis fantasztikus volt az új erőm. Legyőzhetetlennek éreztem magamat, és többé már nem aggódtam semmiért.
Az anyám szemébe néztem, és úgy tűnt, mintha büszkeség csillogott volna az övében.
- Üdv, az igazi nekromanták között, kicsim! Csak erősödj szépen, ez lesz a következő időszak feladata mindannyitoknak. A halott keltés és az élőhalottak feletti uralom egy másik lecke lesz majd az idők során. De ne feledjétek el, hogy két ellenségünk is van. A vérfarkasok és a boszorkányok. A vérfarkasok nem élőhalottak, és teliholdkor erősebbek nálunk. Míg a boszorkányok is remekül értenek a mágiához, és akár képesek megölni is minket, ha megtalálják a megfelelő átkot. De ezen most ne aggódjatok, ünnepeljetek, elvégre ma van a születésnapotok. Boldog szülinapot!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Sziasztok, akkor kezdeném egyenként:)
Witch, hát nem, ez egyértelmű. De ne aggódj, az ő idejük is el fog érkezni, és boldogok lesznek. Igen, már tudom, hogy hogyan tudják megoldani ezt a "kis" problémát, ami a következőkben majd kiderül. és köszi:)
Bonnie, köszi.:) Természetesen össze fognak jönni majd. Ezzel gondolom, nemárultam el sok spoilert. Nem hallottál még a nekromantákról? Konkrét könyvet én sem olvastam róluk.
Ninafan, köszi:) Ne próbáljátok meg kitalálni, hogy mi lesz, mert már sokan mondták, hogy furcsán gondolkodom.XD Igen, a kapkodás miatt eléggé elrontottam, de majd a következő fejezetben próbálok mindenkit kárpótolni:) Csak időm kevés volt, és már nagyon elkéstem ezzel a fejezettel.:S
Köszi még egyszer mindenkinek!:)