Hatodik fejezet:
Megragadtam a kést, ami a konyhapulton feküdt, és felkészültem a lehető legrosszabbra is. Tudtam ugyan, hogy egy nyamvadt késsel semmire sem mehetek a vámpírok ellen, de nem akartam olcsón adni a bőrömet. Nem vehetem fel a harcot egy vámpírral, pláne nem részegen, még akkor sem, ha a félelem egy kicsit kitisztította az agyamat. Ugyan tudtam, hogy hogyan lehetne őket megölni, de jelenleg nem rendelkeztem karóval, bár az állapotomat nézve ez a tény teljesen mindegy volt.
Arra számítottam, hogy majd hirtelen lecsap rám a vámpír, vagy esetleg ismét a testvérem tör majd rám, de legnagyobb meglepetésemre Damon sétált be. Szürke inget viselt, ami pont annyira feszült a testén, hogy megmutassa az izmait.
- A francba is, Heather! Most először mutattad meg, hogy egy tipikus szőke nő vagy, amiért csak így behívtál a házadba!
Folytatta volna tovább is, de a szavai elakadtak, ahogy felmérte a helyzetet. Kés volt a kezemben, plusz egy szépen kiürített vodkásüveg az asztalon. Aligha számított erre a fogadtatásra.
Csúful elvigyorodott.
- Nocsak szivi, mulatunk? Ráadásul nélkülem?
Tettem egy lépést felé, de nem túlzok, hogy a saját lábamban elbotlottam. Már felkészültem a kellemetlen találkozásra a talajjal, de Damon a fizikai törvényeket meghazudtolóan elkapott. Leültetett a földre, majd mellém térdelt.
- Nem egy részeg tinit jötten pesztrálni – morgott hangosan. – Az istenért, mondj már valamit! Jól vagy?
Valami megmagyarázhatatlan késztetés miatt elkezdtem nevetni. Pedig egyáltalán nem volt jókedvem, csak úgy előtört belőlem a nevetés.
- Azt hiszem, részeg vagyok.
- Igen, azt látom – mondta egy sóhaj kíséretében.
Felkapott az ölébe, és én az izmos mellkasának dőltem. Olyan könnyedén tartott engem, mintha csak egy könnyű tollpihe lennék. Félelmetes, hogy egy vámpírnak mekkora ereje van, és én ezen még mindig képes vagyok elcsodálkozni.
Lassan elindult velem, és a szobám felé vette az irányt. Én természetesen próbáltam kiszabadulni, ezért rugdostam, ütöttem őt, ahol csak értem, pedig ha az eszemnél lettem volna, akkor tudtam volna, hogy mennyire felesleges. Számomra a vámpírok legyőzhetetlenek, és bár tudtam, hogy Damon nem fog engem bántani, de valahogy mégsem tudtam benne megbízni.
- Eressz el! – kiáltottam.
Ügyet sem vetett a tiltakozásomra, rendíthetetlenül haladt tovább, majd lefektetett engem az ágyamra. Nagyon rossz volt a kiszolgáltatottság érzése, de ugyanakkor el kellett ismernem, hogy fogalmam sincs, hogy mi történhetett volna, ha Damon nem jött volna át hozzám.
- Rosszul vagyok – nyekeregtem elhaló hangon.
A szoba megállíthatatlanul forgott körülöttem, és néha éreztem, hogy a gyomrom tele van olyan löttyel, amit egyáltalán nem szeretek. Nem is tudom, hogy voltam képes meginni majdnem egy egész üveg vodkát egyes egyedül.
Damon fintorgott egyet.
- Akkor szedd össze magad, mert nem fogom tartani a hányásos tálat.
Nyakig betakaróztam, és csak ekkor döbbentem rá, hogy mennyire fáradt is vagyok. Hiába, az elmúlt napok nem voltak rám túl jól hatással
- El sem hiszem, hogy egy kicsit átugrottam, és te máris bedobod a szunyát! – horkant fel. – Legközelebb nem vállalom el tizenévesek felügyeletét.
Nem reagáltam a sértegetésre, mert ismét erős letargiába estem.
- Anyámat elrabolták.
Ez máris elmulasztatta vele a cinizmusát, és szinte már komorrá vált a tekintete.
- Azt hiszem, most már tartozol nekem egy nagyon részletes beszámolóval, hogy mi is történt valójában a családodban. De jobb, ha most kialszod magad.
Nem kellett kétszer mondania, olyan gyorsan álomba merültem, hogy már azt sem vettem észre, amikor kisétált a szobámból.
Már sötét volt, amikor felkeltem. A mobilom kijelzője hajnali három órát mutatott, tehát rengeteget aludtam. Ehhez mérten sokkal jobban is éreztem magam, és nagyjából az alkoholos mámor is elmúlt. Ugyan gyenge hányinger és gyengeség jelezte az elmúlt két nap tevékenységét, de már sokkal jobban éreztem magam. Szívből remélem, hogy soha többé nem fogok ennyire mélyre süllyedni, mert nagyon bután viselkedtem.
Felkeltem, és elindultam körbenézni a házban. Nagyon valószínűnek tartottam, hogy Damon már elment, hiszen nagyon sok órát aludtam. Szerencsétlen, minden bizonnyal tényleg az agyára mentem, amit a hülye viselkedésemmel meg is érdemlek. Tényleg úgy viselkedtem, mint egy átkozott tinédzser, aki bánatában csak az alkoholhoz képes nyúlni.
Ahogy kiléptem a folyósóra, láttam, hogy az egyik szobából fény szűrődött ki. Anyám szobájából. Mivel azt a lehetőséget kizártam, hogy elengedték volna a vámpírok, így vagy ember vagy egy vérfarkas volt bent, mert több vámpírt nem engedtem be a házamba.
Bekukucskáltam az ajtórésen, és legnagyobb megkönnyebbülésemre csak Damon volt ott. Ott kajtatott az anyám cuccai között, mintha mit sem törődött volna azzal a ténnyel, hogy az nem az övé. Még én magam sem voltam olyan bátor, hogy kicsomagoljam az egyik bőröndjét, amit itthon hagyott, de Damont mintha nem is érdekelte volna, hogy nem az ő holmija.
Hangosan kivágtam az ajtót, és csípőre tett kézzel megálltam előtte. És erre ő mit tett? Egy kósza pillantásra felnézett rám, majd tovább fojtatta a kutakodást.
- Bocs, haver, de nem hallottál már olyanról, hogy személyes holmi? – köszörültem meg a torkomat.
Kikaptam a kezéből a könyvet, amit éppen elővett. Csak egy átkozott Stephen King könyv volt, semmi különleges.
- Nem szórakozásból teszem, drágám. Csak próbálom a legapróbb is megtalálni arra, hogy milyen kapcsolatotok van az alvilággal, de nagyszerű munkát végeztetek az anyáddal. Semmi sem maradt, csupán a hangpostán az az üzenet. – Várakozásteljesen rám nézett. – Azt hiszem, itt lenne az idő elbeszélgetnünk, szivi.
Kihúzta nekem a széket az asztal alól, míg ő helyet foglalt az asztal tetején.
A távolba meredt a tekintetem. Mindegy, csak az ő szemébe ne kelljen néznem.
- Nagyon zavaros nekem ez az egész – kezdtem bele kényelmetlenül. Utáltam rá gondolni, utáltam erről beszélni, de most mégis meg kellett tennem.
- Mindent ossz meg velem, ami fontos!
- Nagyjából minden egy évvel ezelőtt kezdődött. A családunk messzemenő generációkig visszavezethető Montanában, apám vadőr volt, és kivette a részét a város minden ügyéből. Ám egyre zaklatottabbá vált a hónapok során, aztán egy nap teljesen kétségbeesetten ért haza. Olyanokat kiabált, hogy megölt egy embert, és hogy szörnyeteg lett belőle. Egyedül voltam, nem tudtam leállítani, és akkor… - a hangom elcsuklott a szörnyű emlékektől. – Láttam, ahogy az agyarai előbukkannak, és az arca teljesen eltorzult. Ordítani kezdett, hogy fussak el, különben meg fog ölni. Vámpírrá változott.
Az anyám napokig nem engedett ezután a közelébe, míg uralkodni nem tudott magán. Utána hiába kértük, azt mondta, hogy nem árulja el, hogy ki változtatta át, és hogy min ment keresztül. Védeni akart minket, mert szerinte minél kevesebbet tudtunk, annál nagyobb biztonságban voltunk.
- És most már tudod, hogy ki változtatta át? – vágott közbe Damon.
Megráztam a fejemet, habár nagyon is voltak rá elképzeléseim. De nem azért nem árultam el neki a feltevéseimet, mert nem bíztam benne, egyszerűen olyan képtelenségnek tűnt, hogy magam sem nagyon hittem benne.
- Ezután teltek a hónapok, és egyre jobban hozzászoktunk, hogy apám csak éjjel mehet ki. De aztán elkezdett egyre frusztráltabban viselkedni ismét, amiből tudtuk, hogy valamit titkol előttünk. Majd elkezdte felhurcolni a barátait. Először azt hittük, hogy ők is vámpírok, de láttam őket fényes nappal az utcán.
Damon meglebegtette előttem a hatalmas gyűrűjét az ujján.
- A gyűrű megvéd minket. Vannak vámpírok, akiknek van ilyen gyűrűje.
- Tudom, de nekik sem volt gyűrűjük. Vérfarkasok voltak.
Damon hitetlenkedve megrázta a fejét. Biztos vagyok benne, hogy teljesen hülyének nézett engem.
- Ez lehetetlen. Nem lehet. A vérfarkasokról már évszázadok óta nincsenek hírek. Kipusztultak. – Ez úgy hangzott, mintha közben magát is győzködni szerette volna.
Bár kipusztultak volna. Úgy érzem, ezt a vámpíros ügyet még csak-csak kezelni tudtam volna, de amikor közbejöttek a vérfarkasok is, az már nagyon sok volt nekem.
- Ezek szerint mégsem. Egy hónappal ezelőtt végeztek az apámmal. Ő csak szerette volna őket elpusztítani teliholdkor, de túl nagy falat volt ez számára. És most, hogy apám halott, minket üldöznek anyámmal, mert követelnek tőlünk valamit, ami állítólag az apámé volt. De fogalmam sincs, hogy mire jó ez nekik.
- Mi az?
- Valamilyen kő. Azt hiszem, holdkőnek hívták.
Damon arcán egy pillanatra riadtság futott át, amiből arra következtettem, hogy jóval többet tud nálam. De nem érdekelt. Csak azt az egyet szerettem volna, ha végre vége lenne ennek az egésznek, és békén hagynának végre.
- És mivel azt hiszik, hogy ez egy nagyon értékes kő, ezért az anyáddal megfelelően őriztétek. A vámpírok is tudnak arról, hogy apádnál volt a kő, ezért rabolták el anyádat. – Nem kérdésnek szánta, hanem kijelentésnek, de igaza volt. – Most mindannyian azért fenyegetnek, hogy add oda nekik azt a követ. Tényleg nincs nálad?
- Nem, nincs. Már rég visszaadtam volna nekik különben.
- Nem! – vágott közbe indulatosan. Soha, semmilyen körülmények között nem adhatod oda senkinek azt a követ. Ugye tudod, hogy a vérfarkasok csak teliholdkor változhatnak át? – Bólintottam. – Ha a holdkő segítségével megtörik az átkot, akkor bármikor képesek lennének átváltozni. Vagy ha a vámpírok megelőzik őket, akkor képesek lesznek mindnyájan sétálni a napsütésben, nem égnének el. Gondolom sejted, hogy mindkettő mekkora tragédia lenne.
Ó, így már mindjárt világos minden. Most már értem, hogy mért volt mindenkinek fontos az a kő. És ha tényleg így van, akkor nem engedhetem, hogy bárkinek is a kezébe kerüljön, mert az tényleg óriási katasztrófához vezetne. De akkor mi lesz az anyámmal? Máskülönben nem tudom őt kimenteni.
- Te mit tennél a helyemben? – kérdeztem Damont.
Elgyengült a tekintete. Ő is tudta, hogy mennyire a padlóra kerültem az elmúlt napok során.
- Nem tudom. Valamit ki fogunk ketten találni. Csak egy kis időre van szükségünk. Merthogy közös célunk megszerezni azt a követ.
Fáradt pillantást vetettem rá.
- De te vámpír vagy. Egyértelmű, hogy meg akarod törni az átkot.
Gúnyosan elmosolyodott, miközben leszállt az asztalról.
- Nem, én meg akarom semmisíteni. Engem nem érdekel az átok, van gyűrűm. Most pedig, ha jól sejtem, akkor ideje lenne, ha végre úgy viselkednél, mint egy igazi ember. Egyél, igyál! Ja, volt még egy kis alkohol abban az üvegben, amit megkezdtél, azt utólagos engedelmeddel kiöntöttem. – Látta rajtam, hogy nem tetszik az intézkedése, ezért fojtatta. – Mostantól egymástól függ az életünk, és ha te iszol, akkor rám dupla feladat járul. Kösz, de ebből nem kérem. Tiszta fejjel kell dolgoznunk.
- Milyen gyakorlatias vagy – morogtam, miközben lementem a konyhába. Pedig valójában valahol jól esett az, hogy valaki törődik velem. Pláne, ha olyasvalaki, akitől az ember nem is várná el.
Készítettem magamnak egy szendvicset, addig Damon leült, és türelmesen kivárta, míg elfogyasztom. Szerettem volna megkínálni, de tudtam, hogy a vámpírok nem esznek ilyesmiket, csak vért.
Mikor befejeztem, ő is felállt az asztaltól.
- Most megyek, de holnap találkozunk. Azt hiszem, már ki is találtam valamit – mosolygott rejtélyesen.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Kicsit megkésva tudom csak elolvasni, de nagyon tetszett. Persze még mindig sok kérdés maradt nyitott, főként a bátyja iránt. Vannak teoriáim, de te úgy sem válaszolsz rájuk egyértelműen, csak elintézel egy lehetséges szavacskávalXDDDDD
Secrettel együtt én is várom már azt a bizonyos fejezetet, de még egyértelműen nincs itt az ideje. Tetszik ahogy haladnak az események. nem elsietett.:)
És maaaaaaaaaa VÁMPÍRNAPLÓK!!!!!! Utolsó rész!!!!!!!!