Ötödik fejezet
Újabb nap hírek nélkül, újabb nap alvás nélkül. Minden egyes perc rettegéssel telt el, hogy mikor fognak engem is megkeresni, avagy mikor fogják anyámat bántani, mert elfogyott a türelmük. Egyszerűen beleőrültem a bizonytalanságba Pedig próbáltam hasznosan eltölteni az időt, hogy ne erre gondoljak, de ez képtelenség. Elmentem az iskolába is, de semmi értelme nem volt. Nem tudok figyelni, nem tudok enni, nem tudok aludni, nem tudok semmi okosat kitalálni. A tétlenség az ember legnagyobb ellensége.
Végül úgy döntöttem, hogy a kedd estémet nem otthon fogom tölteni, hanem elugrottam a Grillbe. Nem éppen szórakozni mentem oda, hanem inkább álomba szerettem volna magam segíteni egy kis alkohol segítségével. Nem voltam még 21 éves, ez való igaz, de mivel nem nagyon ismertek még a városban, volt rá esély, hogy kiszolgálnak. Mellesleg olyan karikák voltak a szemeim alatt, hogy akár még harmincnak is elmentem volna. Ami azt illeti, pontosan úgy éreztem magam, mint egy mosott rongy.
Valóban sikerült feladnom a rendelést, de szerintem az is közrejátszott, hogy az arcomra volt írva, hogy ma nem igazán vágyom, ha az életkoromról faggatnak, no meg azért mégis csak fellendítem az üzletet, mert nem olcsó italokat rendeltem. Nem volt célom berúgni, de mégis röpködtek a tequilák.
- Alkoholba fojtod bánatod? – kérdezte egy ismerős hang mögülem.
Szembefordulva a kelletlen ismerőssel, megpillantottam Damont, ahogy egy féloldalas mosolyt villantott felém, majd leült mellém.
Próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelne a társasága, de természetesen ez nem volt így. Még az alkoholos befolyásoltság ellenére is éreztem, ahogy a szívverésem megélénkül, és a pulzusom az egekig szökik. Pedig gyűlöltem őt. Engem nagyon nehéz megsérteni, de neki sikerült, bebizonyítva azt, hogy sosem lehetünk barátok, mert a legfontosabb pillanatban nem számíthattam rá.
Mivel nem válaszoltam, ő folytatta tovább a kellemetlen társalgást.
- Ezúttal nem igazán dicsérhetem meg a külsődet. Pocsék formában vagy. Mi ennek az oka?
Letettem a poharamat, és hitetlenkedve felé fordultam.
- Jelenleg az utolsó vagy a listámon, akinek elmondanám. És most jobban tennéd, ha elmennél.
Cseppet sem hatotta meg a kérésem, rezzenetlen arckifejezéssel vizslatott tovább. És nem képzelődtem, tényleg vizslatott. A szeme ide-oda cikázott az arcomon, mintha tényleg a rosszullét nyomait keresné rajtam.
- Szükséged van rám – jelentette ki határozott hangon.
Felpattantan az asztaltól, és nem érdekelt, hogy jelenetet rendezek, amit többen is látnak.
- Igen, két nappal ezelőtt szükségem lett volna rád. De megszegted az ígéretedet, és nem segítettél semmit, csak kidobtál a házadból. Akkor ezek után mit várjak tőled? Felejtsük el, és tegyünk úgy, mintha jóban lennénk? – Ezután lejjebb vettem a hangerőt, és közelebb hajoltam hozzá. – Többet nem fogsz arra használni engem, hogy megkaparintsd Elenát.
Lefagyott a mosoly az arcáról, és az arckifejezése egyből barátságtalan lett.
- Hibát követtél el, én meg megorroltam érte. Ennyi.
- Hibát? Bár ez lenne az én legnagyobb problémám, mint neked az, hogy Elena félt engem tőled. – Magamhoz kaptam a táskámat. – Most én mondom neked azt, amivel te illettél engem. Ha egy mód van rá, akkor kerülj el engem, mert nem szívesen látlak!
A szavak csak úgy meggondolatlanul kibuktak belőlem, pedig sosem szoktam ennyire kiakadni semmin. Általában én vagyok a megbocsátó, de talán az alkohol most nagyon rossz irányba terelt engem. Mindenesetre a szavaim hatásosak voltak, és Damon elment. Ha így folytatom, akkor minden embert el fogok üldözni magam mellől…
Nekem sem volt kedvem tovább maradni, ezért kifizettem a számlámat, és elindultam hazafele. Mint kiderül, anyám otthon is tartott egy kis vodkát. Ennek nem kellett volna meglepnie, hiszen mindig is szerette az italt, de sosem volt tajtrészeg. Éppen csak egyfajta problémamegoldásra használta, hogy könnyebben elfogadja a történteket, és én csak utánoztam az ő példáját.
Nem rúgtam be annyira, hogy a világomat sem tudjam, de nehéz volt felmásznom az emeletre, hogy bezuhanjak az ágyba egy kicsit aludni. Közben el kellett ismernem, hogy az alkohol valóban nagyszerű lehetőség arra, hogy elfelejtsem egy kis időre a gondjaimat, mert abszolút nem tudtam az agyamat használni. Olyan volt, mintha lett volna egy kis kapcsoló, és most kikapcsoltam volna. Az csak egy kis kellemetlen következménye volt, hogy valószínűleg nagyon rosszul leszek majd másnap
Reggel a másnaposság minden bajával keltem. Hasogatott a fejem, hányingerem volt, és olyannyira késésben voltam, hogy aligha érhetek már oda az első órára, pedig beállítottam a mobilamat, hogy csörögjön. Valószínűleg automatikusan szundira nyomtam, ami most egyáltalán nem rémlett.
Sajnos már csöngetés után értem be az órára, ami annak is köszönhető volt, hogy az utcán csak mérsékelt tempóban tudtam közlekedni, mert nagy volt az egyensúlykilengés. Pedig otthon csak magamra kaptam néhány göncöt, a kezemmel elsimítottam a hajamat, és már rohantam is.
A történelem tanárunk, Alaric Slaltzman már a helyén volt, és borús pillantásokkal illetett, amikor megjelentem az ajtóban. Sejtettem, hogy nem fogom annyival megúszni, hogy a helyemre rohanok gyorsan, ezért a tanári asztalnál megálltam, és türelmesen vártam a sorsomra.
- Elnézést, elaludtam – vallottam be bűnbánóan. Gondoltam, az jobb lesz nekem, ha kihagyom, hogy mennyire másnapos vagyok.
Valami átsuhant az arcán, de nem tudom, hogy mi volt az. Talán valami szánalomféle? Mindenesetre már cseppet sem tűnt olyan keménynek.
- Jól érzed magad, Heather? Betegnek tűnsz.
Eszembe jutott, hogy még csak bele sem néztem a tükörbe. Hiba volt így kilépnem a házból, hiszen nem akarok senkiben feltűnést kelteni.
- Rosszul aludtam, semmi komoly! – vágtam rá gyorsan, de a hangom egy oktávval magasabb volt a kelleténél, és ez eléggé árulkodó jel lehetett arra, hogy csak hazudtam.
Biccentett, így a helyemre mehettem, de tényleg nem úgy tűnt, mint aki egy szavamat is elhitte volna. Talán nekem van csak üldözési mániám, de valahogy azt érzem, hogy mindenki minden egyes lépésemet lesi, mintha tudnák, hogy valami szörnyűséget rejtegetek az életemben.
A csigalassú óra után kimentem egy kicsit az udvarra, hiszen nagyon szép időnk volt ma. Nem Alaric tehetett arról, hogy nem élveztem az óráját, hiszen jóformán fel sem tudtam fogni, hogy miről beszélt végig. Csupán arra vágytam, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejemet. A Nap zavartalanul sütött, a madarak vígan énekeltek. A természet volt, ami mindig vigaszt jelentett nekem, elvégre Montana hegységeiből származom, és a természetben nőttem fel szinte.
- Szia!
Összerezzentem, ugyanis túlságosan is belemerültem a természet szépségeibe, így nem vettem észre, amikor valaki közeledett felém. Elena ült le mellém, és ami azt illeti, ő sem festett valami jól. A szeme alatti karikák kialvatlanságról tanúskodtak.
- Hali Mi újság?
- Szakítottam Stefannel.
Ó, vagy úgy. A hír nagyon meglepett, hiszen ők ketten úgy turbékoltak, mint egy igazi gerlepár, és egyáltalán nem úgy tűnt, mintha valamelyikük is fontolóra vette volna az elválást. Remélem, az a számító Damon már dörzsölgeti a tenyerét.
- Sajnálom… - mondtam végül, és az egyik vállára fektettem a kezemet, hogy biztosítsam őt, hogy számíthat rám. – És mi volt az oka?
- Tudod, én és Stefan nagyon-nagyon különbözünk, és ezeket a falakat sosem tudjuk majd ledönteni. Áthághatatlan akadály van közöttünk, és úgy döntöttem, hogy nem akarom tovább folytatni ezt az értelmetlen kapcsolatot, akármennyire is szeretem őt.
Erre nem nagyon tudtam mit felelni, hiszen amióta csak itt voltam, furcsálltam ezt a kapcsolatot. Kedveltem Stefant, mert a testvérével ellentétben ő tényleg nagyok kedves és barátságos volt, de mégis csak egy ember. Egy embernek pedig semmi köze a vámpírokhoz. Nem lehet közös jövőjük, nem alapíthatnak családot, és hamarosan mindenki észre fogja venni, hogy Stefan nem lett idősebb, mióta itt van a városban, ezért el kell költöznie majd. Hiába egyidősek most, három év múlva látszani fog, hogy Stefan nem öregedett.
- Biztos találsz valakit magadnak. Például ott van Damon is.
Kis híján a számra csaptam a kezemet, amiért képes voltam egy ekkora marhaságot hangosan kimondani, pedig egyáltalán nem gondoltam komolyan. Hiszen ő is vámpír. Bár szerencsére Elena nem tudja, hogy én tudok a vámpírokról.
Egy pillanatra azt hittem, nekem ugrik, mert mikor kiejtettem a nevét, felháborodott arckifejezése elárulta az indulatait, de természetesen lenyugodott. Szegénykémnek van elég gondja, nem kellene még nekem is felhergelnem.
- Te ugye nem szerettél bele? – kérdezte gyanakvó hangnemben.
Először annyira meglepett a kérdés, hogy szóhoz sem jutottam, persze utána már hiába próbáltam kidumálni magamat, a hatásszünet eléggé elárult. De hiszen, még én sem tudtam, hogy mit érzek pontosan az idősebbik Salvatore testvér iránt.
- Dehogyis! Én és Damon csak haverok vagyunk! Pontosabban azok is már csak voltunk – mentegetőztem, bár tudtam, hogy ez egy nagyon gyenge érv volt.
- A haverok nem fekszenek le egymással.
Tudtam, hogy Elena ezt feltételezte, és én sosem voltam képes meggyőzni őt az ellenkezőjéről. Akkor el kellett volna neki mondanom az igazságot. A teljes igazságot, mert akkor nem kellene most mindenki előtt titkolóznom. Legalábbis előtte és Stefan előtt nem, mert amúgy is egy nagyon rossz hazudozó voltam. De most már késő volt meggondolnom magam, mert minden egyes cselekedettől féltem, amit tettem. Attól tartottam, hogy a vámpírok itt vannak a közelemben, és megfigyelnek engem.
- Biztos lehetsz benne, hogy én és Damon aznap este külön aludtunk. Damon egyáltalán nem olyan szörnyeteg, mint amilyennek beállítod.
- Nem, én egyáltalán nem tartom őt szörnyetegnek, hiszen barátom. Csak ismerem őt. És kizárólag barátként tekintek rá, mert tudom, hogy ellenkező esetben csalódást okozna nekem. Senkinek a lelkébe nem fél beletiporni, és akad olyan ember a városban, aki ezt alá tudná támasztani. Ugyanakkor barátként nagyon rendes srác. Tényleg ott van nekem, amikor szükségem van rá.
- Jó, és most értsd meg, hogy köztem és közte nincs semmi. Abszolúte semmi – kötöttem továbbra is az ebet a karóhoz, mert semmit sem szerettem volna jobban, minthogy ezt a témát egy időre jegelni.
- De egyszer már összetörte a szívedet. – Érthetetlen pillantásomra folytatta. – Két nappal ezelőtt, amikor Stefan nyitott neked ajtót. Másnap nagyon leverten jöttél iskolába, és igazából ma még rosszabbul festesz.
Elfordítottam a tekintetemet, mert a vádak annyira hamisak voltak, ám valahol mélyen bennük rajtőzött az igazság. De a valódi okot nem árulhattam el.
- Csak hidd el Elena, hogy nagyon rosszul raktad össze a szálakat.
Megcsóválta a fejét, mint aki még mindig nem akar nekem hinni. Nem csodáltam volna ezért. Hírből hallottam, hogy Damon valóban képes összetörni a női szíveket, és most attól tartott, hogy egy vagyok az áldozatai közül, de nem így volt.
- Akkor mi a baj? Úgy viselkedsz, mint akivel valami borzasztó szörnyűség történt, és nem csinálsz mást, csak titkolózol.
Valamit mondanom kellett, mert egyre jobban gyanússá váltam.
- Alig egy hónapja halt meg az apám. Az anyám egy időre visszautazott Montanába, hogy elintézze az örökséget. És most teljesen egyedül vagyok otthon. Szerintem, ez elég indok arra, hogy egy kicsit magam alatt legyek.
Bár nem terveztem, de könnyek szöktek a szemembe. Akárhogy is néztük, nem hazudtam, csak pár részletet hallgattam el. De nem szerettem apám halálát szóba hozni, mert egyelőre képtelen voltam róla beszélni.
Elena szorosan átölelt.
A nap végére azt hittem, hogy mentő fog engem már csak elvinni innen. Még a másnapi fáradtság ellenére is halálra aggódtam magam, és napok óta egy falat sem csúszott le a torkomon. Tudom, hogy ennek nem lesz jó vége.
A csengő igazi megváltás volt, és egyenesen elindultam hazafele. Jót fog tenni nekem egy kis alvás, ha sikerül. Meg le kellene zuhanyoznom is. Remélem, senki sem vette észre rajtam az alkoholszagot. A kapuban azonban megtántorodtam, amikor észrevettem, hogy Elena Damonnel beszélget.
Nem tudom mért, de kellemetlen érzés fogott el. Elvégre örülnöm kellene, hogy ők ketten jóban vannak, mert Damon bármilyen gonosz is, azért csak szereti Elenát. De valahogy mégsem éreztem igazi örömöt. Inkább… féltékenységet?
Ostobaság! Nem érezhetek semmit Damon iránt, aki vámpír, és akire nem számíthatok.
Ezen felbuzdulva elindultam feléjük, és igyekeztem magabiztosnak tűnni. Amikor a közelükbe értem, akkor hirtelen elhallgattak, amiből arra is következtethettem, hogy akár rólam beszéltek. De ugye nekem nincs is üldözési mániám?
- Sziasztok! – Magamra erőltettem egy mosolyt, ahogy elhaladtam mellettük.
- Heather! – szólt utánam Elena, mire megfordultam, és várakozóan rátekintettem. – Nincs kedve délután átjönni hozzám? Jenna nincs otthon, csaphatnánk egy lányos délutánt. Elhívom Caroline-t is.
Remek, most kereshetek egy újabb kifogást, mert féltem, hogy a drága testvérem esetleg újra keresni fog, és én nem leszek otthon. Hiába az anyja, attól még képes lenne őt bántani, ahogy engem is egy ideje folyton csak kínoz. Az anyám életével nem játszhatok.
- Ne haragudj, de rengeteget kell az iskolából bepótolnom. De azért köszi.
Nem vártam meg a válaszát, csak megfordultam, és elmentem. Szégyelltem maga, amiért annak az embernek kellett egyfolytában hazudnom, aki segíteni szeretett volna nekem.
Otthon semmilyen üzenet nem várt a hangpostán, ami egyrészt végtelen nagy megkönnyebbüléssel töltöttel, másrészt idegesített, hogy anyámról semmilyen hírt nem kaptam ismételten. Így hát ismét magamhoz emeltem a maradék vodkát. Nem mondom, hogy alkoholista lennék, mert ez csak egy átmeneti hullámvölgy, de most szükségem volt erre.
A gond már csak az volt, hogy egyáltalán nem voltam hozzászokva a töményhez, valamint a másnaposságra nem célszerű inni, ezért nagyon hamar kiütöttem magam.
A nagy alkoholpartiban egy kopogás hallatszott. Nem volt erőm feltápászkodni a konyhaasztaltól, ezért csak kikiabáltam.
- Nyitva van! Gyere be!
Csak utána jutott eszembe, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el, hiszen Nate megfenyegetett az üzenetében, hogy személyesen is fel fog engem keresni. Most pedig… valószínűleg beinvitáltam egy vámpírt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
De ezek nagyon jól esnek, mert csak ösztönöznek arra, hogy írjak.:) Próbálom is minél gyorsabban hozni majd a hetedik fejezetet!:)