Második fejezet:
Másnap sokáig aludtam, és mikor felkeltem, végre hosszú idő után tényleg azt éreztem, hogy jól érzem magam. Nem a szokásos ürességgel és szomorúsággal ébredtem –habár még sajnos nem teljesen sikerült ezeket a negatív érzéseket száműznöm az életemből.
A konyhában anyám már sürgött-forgott az ebéd körül, és ez igazán szívderítő látvány volt. Nem volt túl házias asszony, nagyon ritkán állt neki főzni. Mikor észrevett engem, elmosolyodott, de úgy tűnt, mintha valami súlyos dolog nyomná a lelkét, mert a szemei szomorúak maradtak.
- Szia, drágám! Hogy érezted magad tegnap este? – kérdezte, miközben a palacsintát próbálta megforgatni. No igen, a főzéstudománya a régi, de azért próbálkozott.
Mielőtt válaszoltam volna, elővettem a hűtőből egy szelet csokit, mert ahogy elnézem, ebből nem lesz fogyasztható ebéd. Valószínűleg ismételten pizzát fogunk rendelni, de addig is legyen valami a gyomromban.
- Nagyon jól. – válaszoltam kurtán, de anyám kérdő pillantására folytattam. – Megismerkedtem néhány rendes osztálytársammal, és úgy látom, befogadtak. Nagyon rendesek voltak velem.
- És meséltél valakinek is apád haláláról?
- Persze, hogy nem, anya! – horkantam fel, mivel még a feltételezés is sértő volt. – Tudom jól, hogy titokban kell tartanunk. Mellesleg még annyit sem árultam el, hogy meghalt. Csak egy srác tud róla, de az okát ő sem.
- Ó, és ki az a fiú? – kérdezte sokat sejtető mosollyal.
Nem tudom miért, de hirtelen annyira zavarba jöttem. Talán azért, mert anyám sosem kérdezősködött még fiúkról, és én se szoktam neki mesélni. Meg kell szoknom, hogy most már van egy anyám.
- Akkor ismertem meg, amikor átmentem Elenához. Kicsit érdekes a stílusa, többek szerint csak egy bunkó, és óva intettek tőle, de szerintem nem olyan vészes.
Anyám arca azonnal gondterheltté vált, ami miatt megbántam, hogy mindent rögtön a nyakába zúdítottam.
- Kicsim… - kezdte elhaló hangsúllyal, de én azonnal beléfojtottam a szót.
- Anya, azért jöttünk ide, hogy elfelejtsük mindazt a szörnyűséget, amit elszenvedtünk, nemde? Éppen ezért nem retteghetünk minden gyanús embertől. Damon nem vámpír. Nem mellesleg van egy nagyon rendes öccse, aki Elenával jár.
Igen, vámpírok léteznek. Tudom, a legtöbben őrültnek néznének emiatt, és azt hinnék, hogy csak kitalálom ezt a sületlenséget, de a saját szememmel győződtem meg arról, hogy sajnos azok a lények, akikről gyerekkoromban oly sokat hallottam köztünk vannak. Hiszen az én életem is akkor változott meg gyökeresen, amikor az apám hazaállított vámpírként.
Úgy tűnt, anyám igazat adott nekem, és Damon öccsével végleg meg tudtam őt győzni. A vámpíroknak ugyanis nincsen testvérük.
- Igazad van, csak tudod, hogy mennyire aggódom. – Lesütötte a szemét, amiből arra következtettem, hogy arra a témára akar ráugrani, amelyik miatt ilyen feszültnek tűnik. – Nézd, kicsim, nem állunk valami jól anyagilag, éppen ezért szükségünk van apád örökségére. Még ma délután elindulok Montanába.
Hirtelen levegőt sem kaptam a döbbenettől. Na igen, ennyit az evésről! Hirtelen már étvágyam sem volt.
- Nem mehetsz csak úgy oda. Te is tudod, hogy mennyire veszélyes az a környék. Nem, felejtsd el! Megleszünk mi az örökség nélkül is.
Odajött hozzám, és megfogta a kezemet. Csak ekkor vettem észre, hogy a kifakadásom közben milyen hevesen gesztikuláltam.
- Tudod, hogy szükségünk van arra a pénzre – kezdte békítő hangon. – És ígérem, nem leszek el sok időre. Csak egyetlen hétvége az egész.
A szemem időközben megakadt a bőröndökön. Hogy én mért nem vettem észre rögtön azután, hogy beléptem volna ide? Ráadásul a számukból kifolyólag nem egészen úgy tűnt, mintha csak egy hétvégére menne el.
- Minek ennyi bőrönd? – kérdeztem fagyosan.
Ott lebegett köztünk a ki nem mondott kérdés: itt hagysz engem? Már megint? Mint említettem az anyám nem volt egy mintaanya, habár igyekezett az utóbbi időkben, de az, hogy régen az egész családot otthagyta a szeretője miatt, örökké félelemben fog tartani, hogy netalántán képes lesz engem magamra hagyni ismételten.
De ezt a gondolatot nagyon gyorsan elhessegettem. Hiszen ő is és én is tudtam, hogy nem hagyhat csak úgy itt. Csak én vagyok megint paranoiás. Még két hónapom van a nagykorúságom betöltéséig, addig kötelessége mellettem lenni.
- Összeszedem még azt, amit elhozhatunk. Olyan hirtelen jöttünk ide, hogy nem volt időm normálisan összepakolni.
Hosszan farkasszemet néztünk egymással, végül fogtam magam, és kisétáltam az ajtón. Most nem voltam hajlandó vele tovább beszélgetni, ahhoz túlságosan feldúlt voltam. Hiszen ő volt az, aki megesketett rá, hogy soha ne akarjak visszatérni a szülőföldemre, mert ott közvetlen életveszélyben vagyunk. Nem akartam anyámat rávilágítani arra, hogy ha most odamegy, azzal mindkettőnket nagyon komoly bajba sodorhat, mert ha az a sok pokolfajzat észreveszi őt, akkor követhetik ide is. És nem biztos, hogy innen is úgy meg tudunk szökni, mint tettük azt pár nappal ezelőtt.
Hisztérikusnak tűnök? Lehet, az is vagyok. De az vesse rám az első követ, aki már keresztülment mindazon, amin én. És az, hogy megint így hirtelen magamra maradtam, nagyon megrémisztett. Mert csak az járt a fejemben, hogy mi lesz akkor, ha esetleg megtalálnak engem, míg nincs itthon senki? Én egyedül hogy fogok velük megküzdeni? Lehet, nagy hiba volt ideköltöznünk.
Céltalanul bolyongtam az utcákon, míg lenyugodtam. Szerencsére, ez nálam általában gyorsan szokott menni. Mindig felkapom a vizet, de a friss levegő segíteni szokott nekem lehiggadni.
Két teljes napig egyedül leszek, szóval addig valamit ki kell találnom. Talán Elena ráér.
Küldtem neki sms-t, hogy mit csinál a hétvégén, nem lenne-e kedve átjönni hozzám. Úgy érzem, vele jövök ki a legjobban, és a többieket még nem ismerem annyira, hogy zaklassam őket.
A válasz egy percen belül megérkezett, és eléggé letaglózott. A mai napot Stefannel tölti, de legalább a holnap estéje szabad lesz. Akkor majd segít nekem pótolni, mert kicsit le vagyok maradva az iskolával. Hát igen, Elenának tényleg aranyszíve volt.
Mivel ezek után sem szerettem volna hazamenni, így barangolni kezdtem az utcákon. Nem ismertem még Mystic Falls-t, így itt volt az idő körbejárni. Ez nem tartott olyan sokáig, mint arra számítottam, de megbizonyosodtam róla, hogy mennyire klassz hely. És ami a legfontosabb, hogy teljesen nyugodt.
- Sétálgatunk?
A hang hatására megrezzentem, ugyanis annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem számítottam senkire. Megfordultam, és szembetaláltam magam Damon-nel. A kék írisze az enyémbe fúródott, miközben azon tanakodtam magamban, hogyhogy nem hallottam meg a lépteit?
- Á, Damon. Hogy s mint?
Gúnyosan elmosolyodott.
- Éppen valami gonoszságon törtem a fejem, de amikor megláttalak téged az utca túloldaláról, rájöttem, hogy az én haragom a tiédhez képest eltörpül.
Mélyen magamba szívtam a levegőt. Jelenleg tényleg nem voltam olyan állapotban, hogy bárki gúnyosságát elviseljem.
- Nem vagyok mérges, csak frusztrált. Oké?
Az arckifejezéséből ítélve nem úgy tűnt, mint aki beéri ennyivel.
- És mi lenne az oka?
- Ahhoz neked semmi közöd! – csattantam fel idegesen, de szinte azonnal meg is bántam a kirohanásomat. Nem ő tehetett róla, csak éppen rosszkor volt rossz helyen, és muszáj volt valakin levezetnem a feszültséget. Sajnáltam, amiért rajta csattant az ostor.
Ő csak grimaszolt engem.
- Ezzel azt szeretnéd a magad módján a tudtomra adni, hogy lépjek le? – kérdezte eljátszva a sértődöttet.
- Légy szíves!
Mire hazaértem, a ház teljesen kiürült. Ezek szerint tényleg órákat lehettem el, és mire visszaértem már csak én voltam és a nagy magány. Szinte fájt ez az üresség, ami fogadott.
A konyhaasztalon találtam egy cetlit anyámtól, amin leírta, hogy reméli, majd idővel megbékélek, és ha esetleg éhes lennék, akkor rendeljek egy kis pizzát, mert az ebéd leégett. Hagyott nekem pénzt is, jóval többet, mint amennyi egy hétvégére kellene. De én már nem akartam ismét ezen morfondírozni, inkább felmentem a szobámba tanulni.
Nos, a tanulásból annyi lett, hogy tíz percen belül elnyomott az álom, és csak késő este ébredtem fel valami csörömpölésre. Meglepődve tisztáztam magamban, hogy már teljesen besötétedett. Ezek szerint hosszú órákon keresztül aludhattam.
Elindultam megkeresni a zaj forrását, mert könnyen lehet, hogy anyám valamit kint felejtett az udvaron. Nem féltem attól függetlenül sem, hogy teljesen egyedül voltam, és bármi lehet kint az éj beköszöntével. De én tényleg komolyan gondoltam, hogy nem fogok a múlt miatt aggódni, nem félhetek állandóan, ha valami furcsa zajt hallok. Ez most olyan volt, mintha a szél fújna valami tálat végig az udvaron.
Derült ég volt, ahogy az udvarban barangoltam. Nem volt telihold sem, úgyhogy egy lehetőséggel máris kevesebb volt. Ugyanakkor a szél sem fújt, tehát a ricsajt vagy valami állat okozta, vagy…
Ismét hallottam a zajt, ezúttal viszont a garázs felől. Oda is benéztem, de ismételten nem találtam semmit. Ellenben, amikor elnéztem az udvar hátsó részébe is, hallottam a vámpírokra jellemző suhogást. Még megijedni sem volt időm, amikor valami annyira nekem szaladt, hogy a földre kerültem.
Egy vámpír. Teljesen biztos voltam benne, és én voltam annyira ostoba, hogy kijöttem a biztonságos otthonomból, mert oda nem volt behívva. Mert azt hittem, hogy a múltnak tényleg vége van, de korántsem. Sosem fogom magam mögött hagyni a múltamat, és csak annyi örömöm lehetett, hogy az anyám nem volt itt.
Talpra kecmeregtem, és futni kezdtem a ház felé. Nem törődtem az éles fájdalommal, ami az oldalamat kínozta, az adrenalin vitt előre, de egy vámpírral nem vehettem fel a versenyt. A szörnyeteg ismét utolért, és most nem volt olyan szerencsém, hogy a sima földre érkezzek. A kerti szerszámokat tartalmazó rozoga kis faépületnek estem olyan erővel, hogy annak az oldala összedőlt. Egyszerre láttam csillagokat, és éreztem, ahogy több csontom is ripityára törött. De ez nem számított, csak éljem túl ezt a találkozást.
Megpróbáltam megint felkelni, de sehogy sem ment. Hallottam a saját zihálásomat, amely a félelemtől volt különösen hangos.
A vámpír ott termett előttem, és talpra rángatott. Felsikoltottam a fájdalomtól, de még így is láttam, ahogy a holdfény megsüti az arcát, és én kénytelen voltam őt felismerni, mert már volt „szerencsém” vele találkozni.
Hosszú barna haja volt, és olyan angyali arccal rendelkezett, hogy arról senki sem gondolná, hogy képes lenne bárkit is bántani. Senki sem feltételezné róla, hogy milyen egy pokolfajzat valójában. És már hónapok óta azzal nyaggat, hogy megnyomorítja az életemet.
Mivel nem tudtam megállni a saját lábamon, így a pulóveremnél fogva erősen tartott. De így úgy éreztem magam, mint egy felakasztott ember.
- Nem bújhatsz el előlem, Heather! – mondta vicsorgó hangon.
- Hagyj békén, Nate! Mit akarsz még mindig tőlem? Az apám halott, megölték. Nem állhatsz már rajta bosszút, mi meg nem tudunk semmit.
Az ember vagy fél valakitől vagy nem. Én egyenesen rettegtem ettől a vámpírtól, aki az emberek százait irtotta már ki különösebb ok nélkül. Egy cseppnyi jóság, egy kis kegyelem sem szorult belé, olyan volt, mint aki csak azért született meg, hogy egész életében öljön. Kiirtotta magából az összes emberi érzést.
- Még ha nem is tudsz semmit, akkor is van egy kiegyenlítésre váró számla – dünnyögte, majd pofon vágott.
Felzokogtam. Nem szerettem volna megadni neki ezt az élményt, hogy lássa a szenvedésemet, de a fájdalom és az ijedtség kettős keveréke volt, amit nem bírtam tovább magamba fojtani.
- Ölj meg, kérlek! Mért kell folyton kínoznod, amikor végezhetnél is velem?
- Mert az túl egyszerű lenne. Úgy is olyan rég volt már, hogy valakivel eljátszadoztam, mielőtt felszolgáltam volna magamnak vacsorára. Pont itt van az ideje.
Eleresztett, és én a földre zuhantam. Hányni kezdtem, és akkor rémültem meg igazán, amikor a hányás nem volt más, csak vér. Szédültem, de a félelem túlságosan is kitisztította az agyamat. Megpróbáltam kúszni, de tudtam, hogy ezzel is csak annyit érek el, hogy gyönyörködik a látványomban, amit a kínlódásom nyújt neki.
Már láttam, ahogy lendült a lába, hogy belém rúgjon, amikor egy harmadik fél jelent meg kettőnk között, ezzel elállta Nate útját. Háttal állt nekem, így fogalmam sem volt róla, hogy ki lehetett az, csak az volt biztos, hogy magas volt. De ahogy én megítéltem, engem védett, amit képtelen voltam megérteni. Egy vámpírral sem voltam jóban.
- Haver, azt hiszem, most sokkal jobban járnál, ha elhúznád a csíkot!
Ez a hang! Annyira ismerősnek tűnt. Hát persze, Damon volt az! Az már csak jóval később jutott eszembe a kezdeti örömön túl, hogy ezek szerint Damon egy vámpír. Egy olyan vámpír, aki egyértelműen az én pártomon áll.
- Tűnj innen, kölyök! – visszhangozta Nate.
Damon megingathatatlannak tűnt, és továbbra is háttal állt nekem, engem védve.
- Hiba volt Mystic Fallsba jönnöd. Nem hallottad, hogy tele van a város vámpírokkal? Egy másodperc, és mind itt vannak. Azon túl én sokkal erősebb vagyok nálad.
Ez valójában elbizonytalanította őt. Hihetetlen volt ez az egész, pedig eddig is tudtam róla, hogy egy gyáva alak, aki csak a kiszolgáltatottakat bántja.
Rám pillantott, míg én ülőhelyzetbe tornásztam magam. Ez nem volt olyan könnyű, mert ha jól sejtettem, akkor belső vérzésem is lehetett.
- Nem utoljára láttál, Heather! –mondta, és azzal eltűnt.
Damon letérdelt mellém, és aggódó tekintettel méregetett végig.
- Hol fáj? Hogy érzed magad?
Csak az járt a fejemben, hogy megköszönjem neki, amit értem tett, de hamarosan már az sem. Csak minden elsötétült.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Köszönöm szépen Cathrine:) Az első évad után már teljesen eltekintek a VD eredeti sztorijától. Lezs egy-két alapötlet, ami ismerős lehet, de összességében onnantól kezdve saját. És örülök, hogy izgalmasnak találod.:)