Klaus egy meglehetősen szerény hajlékot bérelt a városban - bár voltak kétségeim, hogy valóban fizetett volna a tulajdonosnak, már amennyiben az a szerencsétlen még életben volt. A kis házikó meglehetősen ki is esett a város központjától, ami szintén az én malmomra hajtotta a vizet, ugyanis a csata valószínűleg nem fog hang nélkül zajlani, de így legalább nem lesznek szomszédok, akik átugornak megnézni, hogy mi folyik itt. Ezzel az óvatlan lépéssel Klaus elkövetett egy hibát. Mondhatni egy újabb nagy hibáz, amit ki sem néztem volna egy Elsőből.
Ahogy feltételeztem, nem ő volt az egyetlen, aki a házban tartózkodott, de nem is boszorkányokkal vetette körbe magát, hanem nekromantákkal. Nem féltem tőlük, és Damonben is rengeteg ördöggyökér van, ezért miatta sem kellett aggódnom. A tervek szerint ő fogja majd őket feltartóztatni, amíg végzek Klausszal, amihez rengeteg hasonló lövedéket hozott, mint amivel első nap megbénított engemet. Egy nekromanta nem halhat meg egy vámpír keze által, ám ha ördöggyökérrel lép fel ellene a vámpír, az az egész védővarázslatot semmivé teszi. Így tudták megölni rajtam kívül azon az éjszakán az ikerpárt Damon segítségével.
Nem mondom, hogy nem volt bennem félsz, leginkább Damon miatt, nehogy Klaus valahogy kijátsszon engem, és őt bántsa, mert akkor aligha tudnám megmenteni az életét. Bár jelen pillanatban úgy éreztem, hogy még Klaus is kevés lesz az én erőmmel szemben, hiába szajkózta egész úton Damon, hogy egy Elsőt nem lehet megölni. De igen. Ha az utolsó erőt is kiteperem abból a nyamvadt testéből, akkor nem fog utána semmi sem maradni a hamun kívül. Akkor már nem lesz semmi sem, ami visszahozhatná őt az életbe, még a legerősebb boszorkány varázslat sem.
Utáltam azt, hogy ismét embert kellett ölnöm ahhoz, hogy meg legyen a megfelelő erőm a tervemhez, de Damon keresett nekem olyan embereket, akik már gyógyíthatatlan betegségben szenvedtek, és bár így is ellene voltam a gyilkosságnak, akkor is inkább ők haljanak meg, mint azok, akik előtt még sok-sok év ott van. Mert Klaus már így is nagyon sok embert ölt meg, mióta átváltozott, és nem fog leállni, míg meg nem állítom.
Mielőtt elváltunk volna, hogy mindenki végezze a dolgát, muszáj volt még utoljára elmondanom Damonnek, hogy mit érzek iránta.
- Tudod, hogy bárhogy is alakul az este, én szeretlek! Nem tudom elég hálásan megköszönni azt, amit értem tettél.
Sajnos eléggé kiolvastam az arcvonásaiból, hogy ő kevésbé volt romantikus állapotban. Ugyan mellém állt, és támogatott, de még mindig túlságosan magába fordult, és nem adott ki semmilyen érzelmet az én irányomba. Ez viszont eléggé bosszantott, mert bizony hiába hittem magamban, attól még ott volt az a tény, hogy a dolgok visszafele is elsülhetnek, és akkor bizony én leszek halott. Így talán ez lehet az utolsó alkalom, amikor látjuk egymást. És én nem szerettem volna rossz szájízzel elhagyni.
- Ezt lehetőleg holnap mond nekem - préselte végül ki magából, majd a ház felé nézett. - Biztos, hogy meg akarod csinálni? Még nem késő visszafordulni.
- De igen, már tudják, hogy itt vagyunk. De, hé! Bármi is történik ma, azt akarom, hogy tudd; egyetlen veled töltött percet sem bántam meg. Örülök annak, amiért te voltál az első férfi az életemben, akit szeretni tudtam.
Megváltozott a hangulata, de inkább azt mondanám rá, hogy a féltés egyre jobban erősödött benne. De hiba volt most mindkettőnknek arra gondolni, hogy talán most látjuk egymást utoljára, mert az a munkánkat jelentősen le fogja majd rontani.
Nem vártam arra, hogy ő is kifejezze jelen pillanatban az érzéseit, mert ahhoz túlságosan haragudott rám, de nem ellenkeztem, amikor utoljára megcsókolt engem, majd a ház hátsó részéhez indult, ahova a kötelessége szólította. Így egy darabig még néztem utána, és szinte hangosan imádkoztam azért, hogy mind a ketten túléljük a mai napot. Ha ez megtörténik, és Klaus halott, akkor már semmi sem állhat többé az utunkba.
Az ajtóhoz léptem, és becsöngettem rajta. Persze, nem számítottam arra, hogy majd kinyitják nekem úgy, hogy tudják, nem ember vagyok. Abban nem voltam biztos, hogy a bent lévő nekromanták vajon hogyan érzékelnek engem. Vajon már tudják, hogy hibrid vagyok? Azt hiszik, vámpír vagyok? Vagy esetleg még mindig nekromantának éreznek?
Végül egy fiatal nő nyitotta ki nekem az ajtót. Ő is nekromanta volt, és megdöbbenve bámult rám. Ez elég magyarázat volt arra, hogy a nagyra duzzadt erőmet megérzi ő is, és nem volt ehhez szokva. Ha ő észrevette rajtam, akkor a többiek is észre fogják, de remélem, hogy időben kapcsolnak majd, hogy nem tud senki sem legyőzni engem. Esetleg csak Klaus.
Nem állt félre az ajtóból, hogy behívjon engem a házba, de szerencsére engem nem kellett behívni a házba, anélkül is bemehettem, mivel nem csak vámpír voltam, hanem nekromanta is. És a nekromantákat sehova sem kell behívni. De előbb egyetlen érintésemmel megöltem a nőt, és próbáltam minél több erőt elszívni tőle.
Még legalább két nekromanta volt bent Klauson kívül, de éreztem őket, amint a hátsó kijárat felé próbáltak menekülni. Tehát jól feltételeztem, hogy amint megérzik az erőmet, azon nyomban kereket oldanak, feladva a küzdelmet.
Nem foglalkoztam velük, ugyanis majd Damon remélhetőleg gond nélkül elbánik velük. Az én egyedüli feladatom már csak Klaus volt, de ő annyi erőt el fog belőlem venni, hogy csoda, ha utána én is életben fogok maradni. Persze, ezt a részletet eltitkoltam Damon elől, mert akkor tényleg minden szalmaszálat megmozgatott volna annak az érdekében, hogy leállítson engemet.
Klaus már jött velem szemben a hosszú folyosón, és őszinte elégtételt éreztem, amint megláttam a döbbenetét. Hát igen, arra a momentumra még ő is emlékezett, amikor kitörte a nyakamat, így azt hitte, hogy halott vagyok. Tévedett.
Nem jött közelebb, hanem megállt ott. Lassan, ahogy elhitte a látottakat, mosolyra görbült az ajka.
- Mi újság, kicsi nekromanta? Látom, több kell neked egy erős csavarintásnál ahhoz, hogy halott legyél.
Most én voltam az, aki elvigyorodott. Fogalma sem volt arról, hogy milyen erők birtokában vagyok.
- Igazság szerint, Klaus, most én jöttem hozzád, hogy visszaadjam a tegnapit.
Ezzel elég volt neki a beszélgetésből, és elindult felém. De sikerült egyetlen ütéssel a szemben lévő falba csapnom. Ez nem okozott neki túl nagy problémát, de hamar megtudta legalább, hogy ne becsüljön engem le. Igazság szerint a harc még csak most kezdődött, és egyikünk sem azért fog meghalni, mert annyira megsebesülnénk. Nem, ez másmilyen harc lesz.
Ahogy talpra vergődött, még jobban elcsodálkozott rajtam.
- Ez meg hogyan lehetséges?
Közelebb mentem hozzá, de most már felkészült arra, hogyha esetleg megtámadnám, akkor azonnal védekezni tudjon. A szemében nyílt harag csillogott, de ezzel nem volt egyedül, mert én is hasonlókat éreztem iránta. Főleg azok után, ahogy megkeserítette az én és a többiek élettét is, akiket szerettem. És a harag jó dolog volt az én esetemben, mert képes voltam még jobban hozzányúlni a vésztartalékokhoz is.
- Megöltél engem, de vámpírvér volt a szervezetemben. Így visszatértem, mint hibrid.
Most már végre elkezdett hinni nekem, de legszívesebben a pokol legsötétebb bugyrába kívánt volna engemet. No sebaj, kedves Klaus. Lehet, hogy ma oda fogok kerülni, de csak veled együtt.
Próbált ismét megütni engem, de kitértem az ütése elől, hála a gyorsaságomnak és az extra reflexemnek. Helyette én voltam az, aki a hasába bokszolt, amitől ismét hátra esett. Próbáltam közben a nekromanta részemmel is megbénítani, ami félig sikeres is volt, mert érezhetően gyengült az ereje. De sokáig nem fogom bírni, mert rengeteget kivesz belőlem. Az sem volt éppen a hasznomra, hogy életemben nem öltem még meg ezzel egy vámpírt sem, pláne nem egy hibridet.
- Nem győzhetsz le engem! Halhatatlan vagyok.
Ezúttal talált az ütése, és most én lehettem az, aki megkóstolta a falat, de a csontjaim éppolyan gyorsan forrtak össze, ahogy eltörtek, így válaszolhattam az ütésére. Ennek ellenére nem volt éppen kellemes érzés, legalábbis egy pillanatig megtapasztalhattam azt, hogy milyen az, amikor az ember csillagokat lát. De ez nem riasztott el engem a további támadásoktól.
- Senki sem halhatatlan. Mindenkinek egyszer véget ér a földi pályafutása. Neked most jött el az ideje.
Időközben az egyik szobába keveredtünk, ahol nem sajnáltam a berendezést. Megragadtam a dohányzóasztalt, amely szinte szilánkokra tört a becsapódástól, ahogy Klaus fejével találkozott. Próbált megütni egy franciaággyal, de célt tévesztett, ami hűen jellemezte azt, hogy szép lassan elfogy az ereje. Lassan az összeset kiszívom belőle, de nem tudom, hogy képes leszek-e végigcsinálni.
Végül már egyikünknek sem volt ereje ahhoz, hogy a bunyózást folytassa. Erősen szédelegtem, és a szoba is forgott körülöttem, de talpon kellett maradnom addig, míg Klaus él. Nem bíztam abban, hogy nagyon egyszerűen ki fogom őt végezni, de arra sem számítottam, hogy ennyire a halál szélén kell megvívnom vele.
Elhomályosuló látásom mellett láttam, amint térdre rogyott. Már csak nagyon kevés kell ahhoz, hogy megöljem.
Kérlek, legyen elég erőm ehhez!
Hirtelen azonban úgy éreztem, mintha segítségem adódott volna, és meglepődve hallottam meg Klaus sikolyait. Még volt annyi erőm, hogy az ajtó felé nézzek, ahonnan az anyám és még két ismeretlen fickó is nekem próbált segíteni.
Négyen együtt még több energiát tudtunk összeszedni, de akkor hirtelen anyám megérintette a karomat.
- Fejezd be, Heather! Neked nem kell meghalnod.
Kétkedve néztem rá. Igen, ha ezek itt hárman összefognak, akkor legyőzik a halál szélére sodort Klaust, de ők nem olyan erősek, mint én, ezért belehalnának. De azt sem kockáztathattam meg, hogy esetleg megpróbálják majd megmenteni őt, mert végül is neki dolgoztam mindannyian.
- Nem hiszem el, hogy most akarod magad feláldozni.
Nem néztem anyám szemébe, próbáltam Klaust a halál szélén tartani.
- Pocsék anyád voltam, tudom. De akár hiszed, akár nem, mi is azon voltunk, hogy megöljük őt.
- Heather! - Hirtelen meghallottam Damon hangját, amint az ajtóban állva figyelt engemet. - Igazat mond! Gyere ide, ne öld meg magad!
Nem tudott bejönni a szobába, mert olyan erők dolgoztak idebent, amik kint tartották ők.
Még éreztem azt, ahogy mind a három nekromanta kibocsájtja az összes erejét, ami csak létezett bennük, de én feladtam időközben. Még valahogy sikerült kibotorkálnom a szobából, ahol aztán Damon az ölébe kapott.
Elkezdett a kijárat felé vinni engem, de hangosan felmordultam a tiltakozásom jeléül.
- Nem megyek el addig, míg nem látom Klaust holtan.
Damon ugyan ellenezte a dolgot, de azért letett engem. A derekamat átfonta az egyik karjával, mert egyedül képtelen voltam megállni a saját lábamon. De nem maradhattam le arról, ahogy az a gazember elnyeri a méltó büntetését.
A három nekromanta Klaus körül állt, aki már eszméletlenül feküdt a padlón, és lassan elkezdett hamuvá válni a teste. A többiek is ingadozni kezdtek, ahogy a számomra ismerős szédülés rájuk tört.
Végül csak egyetlen másodperc volt, és mindenki halott volt. Klaus, a két férfi nekromanta, és az anyám.
Nem hittem volna, hogy az anyám halála így meg fog engem viselni, de látva, ahogy a teste élettelenül feküdt Klaus hamvai között, valamit elindított a szívemben. Igen, rossz anya volt, de az anyám volt. Akármit is tett eddig, akármi is vezérelte az életben, attól még neki köszönhettem az életemet, és hosszú időn át szerettem őt. Egészen addig a napig, míg magamra nem hagyott engem Mystic Fallsban. Azóta a kapcsolatunk nem éppen fényesen alakult, de halált akkor sem kívántam neki. Tudom, hogy Bonnie-nak azt ígértem, hogyha majd oda kerül a sors, akkor majd meg tudom őt ölni, de erre a pillanatra akkor sem voltam felkészülve.
Damon átölelt engem, amire most olyannyira szükségem volt. Hiszen a lényeg az volt, hogy mind a ketten életben maradtunk. Hiszen ezért könyörögtem a fentiekhez is, nem? Ennek ellenére utáltam, amiért pár könnycsepp kigördült a szememből, mert elvesztettem az anyámat.
Elindultam felé, de Damon még mindig erősen tartott engem, és jelen pillanatban nem voltam olyan jó állapotban, hogy ellenkezzek vele.
- Látni akarom őt - nyöszörögtem.
- Ne akard! Anyád teste elkezdett azonnal bomlani, mert már régen meg kellett volna halnia az emberi kora szerint.
Most, ahogy így mondta, valóban érezni véltem az a jellegzetes bomlott szagot. És ha jobban belegondolok, akkor valóban nem volt arra szükségem, hogy még egy ilyen látványban részesüljek. El kell engednem őt, és annak kell most örülnöm, hogy mindenki ellensége halott. Majd a temetéséről meg a többiről később fogunk dönteni. Szerencsére, Damonnek jó kapcsolata volt a seriffel, így majd az segíteni fog nekünk intézkedni, és valami fedősztorit is kitalál, mert az egész szoba romokban hevert. Ki kell takaríttatni, és a megsérült falat is helyre kell állítani.
- Stefan? Mi van Stefannel?
- Ő is itt volt a házban. Kapott egy kis verbénát, ami egy időre hatástalanította. Pár napig bezárjuk a pincébe, amíg rendbe jön, de aztán nem lesz semmi baja.
Ó, ez jó. Akkor nemcsak én leszek boldog, hanem Elena is az lesz, hogy most visszakapta a szerelmét.
- Bonnie? Elvesztette az erejét!
- Az a boszorkány, aki elvette tőle, már halott. Így valószínűleg mostanra már visszakapta.
- Akkor ezek szerint minden rendben lesz?
Damon egy csókot nyomott a homlokomra, és még szorosabban átölelt.
- Igen.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Szia Estee!
Baszki... már bocsánat. Ez.. nagyon jó fejezet lett! Bár az elején görcsbe volt a gyomrom, hogy vajon túlélik-e Heather-ék, de hál' Istennek túlélték... :)
Tetszett Klaus döbbenete, és az, ahogy megölték... és furcsa mód én is sajnáltam Heather anyját, mert ezek szerint ő is a jó oldalon állt... szegény.Örülök, hogy megkerült Stefan.. már hiányzott... xD
Alig tudom elhinni, hogy az utolsó fejezet jön.. szerettem ezt a ficet... :) Köszönjük, Estee!! :D De a másik ficed is biztos, hogy ugyanilyen jó lesz...... :DDD
HAJRÁÁÁ!!!!!
Bonnie